Egy fontos ember

Nick Cave tipikus napja saját bevallása szerint így néz ki: „Felkelek, írok, eszek, írok, tévézek”. Ennél a film – bár tartja a sorrendet – jóval többet mutat. Cave otthonában, Brightonban autózgat, ellátogat egy archívumba, ahol vele kapcsolatos tárgyakat, fotókat és filmfelvételeket őriznek és katalogizálnak, ahol emlékeiből szemezget, híres barátaival beszélget, elmegy pszichoanalízisre egy olyan pasashoz, aki mintha egy pszichiáter paródiája lenne, hogy kicsit kitárulkozzon, új lemezét próbálja zenésztársaival, és persze koncertet is ad. És narrálja saját életét, filozofálgat, érdekesen, bár kissé közhelyesen. A kamera minden esetben hű társa, megbízható eszköze, és soha nem mint betolakodó vagy kíváncsi kívülálló. Nem tipikus zenés dokumentumfilmről beszélünk ugyanis, olyanokról, mint amiket például a Titanic Filmfesztivál zenei szekciójában már évek óta láthatunk, hanem egy ügyesen és pontosan konstruált valóságot mutatnak meg nekünk. Persze már az is furcsa volt, hogy miért létezik egy Nick Cave archívum, és vajon ki fizeti. Az a Nick Cave, aki most egy filmet is készíttetett magáról?  

Itt egy kamera!

Iain Forsyth és Jane Pollard tulajdonképpen Nick Cave megrendelésére készítették a filmet. Cave és managementje kérte fel őket, hogy dokumentálják a 2013-ban megjelent Push The Sky Away című album elkészültét egészen az első koncertekig, hiszen már dolgoztak együtt korábban is a Dig, Lazarus Dig!!! című videóklipen. Ez nem így szokott történni. Ismert, de inkább ismeretlen rendezők nyaggatnak hetekig, hónapokig zenészeket, zenekarokat, hadd kísérjék el őket egy turnéra, hadd nézzenek be a kulisszák mögé, hadd ismerhessék meg azt az oldalukat, amit a közönség talán nem lát. Itt azt a Nick Cave-et ismerhetjük meg, akit már ismerünk, ráadásul úgy, ahogy Nick Cave szeretné, hiszen a 20.000 napnak ő nem csupán témája, megrendelője, de az egyik forgatókönyvírója is. Mi több, Cave számára nem idegen a film világa, bennfentesnek számít, hiszen azon túl, hogy zeneszerzőként már veteránnak számít, nem csupán (mellék)szereplője volt több alkotásnak (Johnny Suede, Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford), de forgatókönyvíróként is ismert (Fékezhetetlen, Az ajánlat). Azt is mondhatnánk, régebb óta gyúrja és jobba ismeri az ipart, mint a film igazi készítői.

Vendégzenészek

A legjobb példa a 20.000 nap (túl)szerkesztettségére a barátok felbukkanása. Ők egy kivételével mind Cave autójában jelennek meg, mint afféle szellemek a múltból, hogy aztán a sokatmondó kamera hirtelen az üres ülést mutassa. Megjelenik Blixa Bargeld, a régi zenésztárs a Bad Seedsből, akivel a szétválásukról beszélgetnek, a színész Ray Winstone, akivel Az ajánlaton dolgoztak együtt, és Kylie Minogue, akivel természetesen közös slágerükről elmélkednek. Egyikük sem mond semmit izgalmasat vagy fontosat, talán csak arra jók, hogy lássuk a nevüket a stáblistán vagy egy ajánlóban. A kivétel Cave jelenlegi jobbkeze az együttesben és egyben zeneszerzőtársa, a borzas szakállú, vékonycsontú Warren Ellis, akivel zenéről beszélget, az őket valóban meghatározó előadásokról, és együtt esznek. „Valószínűleg többet ebédeltem veled, mint a feleségemmel”, mondja Cave, Ellis pedig lenyűgöző figura, és ezek a tényleg érdekes pillanatok, ahogy a múlt morzsáiból is előkerülnek izgalmas, kevésbé szerkesztett töredékek, mint amikor fotókat látunk arról az incidensről, amikor egy német rajongó a színpadra hugyozott az egyik koncertjükön. És aztán jönnek a zenekari próbák és a fellépések, például a Sidney-i Operaházban, és akkor már szerettem a filmet, mert a sokoldalú Cave elsősorban előadóként zseniális. Ebből többet néztem volna, a többiből kevesebbet.

Kinek ajánljuk?
- Természetesen Nick Cave rajongóknak.
- A zenés doksik kedvelőinek.
- Akik Cave-et nem ismerik, de hallották a Where the Wild Roses Grow című duettjét Kylie-val.

Kinek nem?
- Akik színtiszta fikcióra ülnek csak be.
- Akiknek Nick Cave zenéje irritáló.
- Akik nem is hallották a Nick Cave nevet.

7/10