A zenés betéteknek köszönhetően sokan musical-ként értelmezik az "Egyszer"-t, interjúk tanúsága szerint John Carney rendező is gyakran használja ezt a szót, amikor filmjéről beszél. Annak ellenére, hogy kétségtelenül ez a műfaj áll a legközelebb a Sundance Film Festival közönségkedvencéhez (már csak azért is, mert a zenés részek a játékidő jelentős részét teszik ki) csalóka ez a megnevezés, és akár az is könnyen megeshet, hogy elriasztja azokat a lehetséges nézőket, akiknek feláll a szőr a hátukon, ha a szereplőket valóságidegen helyzetben, jelen nem lévő zenészek által kísérve dalban kitörni látják/hallják.
Az "Egyszer" bája többek között éppen abból fakad, (a)hogy az író-rendező sokszor eltér a musical-nél megszokott módszerektől. Itt többnyire minden megszólaló hangszert és zenészt látunk a dalbetéteknél, amelyek sokszor hangulatfestő szerepük mellett (a musical-nél megszokott módon) magyarázzák vagy előreviszik a cselekményt, de mindez nem a választott forma miatt, hanem tartalmi kényszer következtében történik így. Szereplőink, a név nélküli lány és fiú ugyanis zeneimádók, tehát nem (csak) azért fakadnak dalra, mert ezt a műfaj megköveteli, hanem, mert számukra ez egy teljesen természetes megnyilvánulási forma. A zenés elemek nem válnak el a többi résztől, nem elidegenítő hatásúak, sőt, a néző sokszor el is felejtheti saját ízléséhez mérten megítélni a számokat, annyira életteli és hiteles az előadásmód.
Ez az őszinteség egyértelműen összefügg azzal, hogy mindkét főszereplő (Glen Hansard és Marketa Irglova) csekély színészi tapasztalattal rendelkező hivatásos zenész, akinek ezért magától értetődően elsődleges közege a zene világa. Az ír gitáros Fiú, akit elhagyott a barátnője, Dublin utcáin zenél, napközben ismert dalokat játszik, esténként pedig saját szerzeményeit adja elő, a legszemélyesebb érzéseit énekli el a járókelőknek. Egy ilyen alkalommal szólítja meg őt a cseh bevándorló zongorista Lány, akit zeneérző ember lévén megérint a fiú őszintesége, és teljes nyíltsággal kérdez rá a dalok érzelmi hátterére. Kapcsolatukat a zenéhez fűződő viszonyuk alapozza meg, a közös játék inspirálóan hat mindkettejükre, ugyanakkor fel is kavarja őket. Mégsem egyszerű szerelmi történetről van szó, mert bár a zene utat nyit lélektől lélekig, ez nem elég nekik ahhoz, hogy a múltat és az életkörülményeiket figyelmen kívül hagyva nyomban egymás karjaiba omoljanak. A dalokban megnyilvánuló érzelmi túlfűtöttség és pátosz a hétköznapi visszafogottsággal és nyersességgel párosulva érzékien feszült, mégis szűzies hangulatot teremt.
Talán épp' a dalbetétek stilizáltságának hiánya miatt nem történik meg a hollywoodi csoda, a természetes zene-kapcsolat megakadályozza a hirtelen érzelmi robbanást. A fiú és a lány rövid idő alatt túl közel kerül egymáshoz, ezért válik lehetetlenné, hogy ez a kölcsönös múzsa-szerepre épülő plátói szerelem a gyakorlati életben is beteljesüljön.
John Carney a "beteljesületlenül hagyás" gesztusával megakadályozza, hogy a zene csupán az elbeszélés eszközévé váljon, fenntartja neki azt a különálló, misztikus univerzumot, amelyre névtelen szereplőink mindvégig lelkesen és alázattal tekintenek.
Nem mondhatjuk, hogy az "Egyszer" igazán fajsúlyos darab lenne (annak ellenére, hogy amit megmarkol, azt sikerül is megfognia), egyszerűen arról van szó, hogy az ember kedvet kap tőle, hogy elővegye régi gitárját, furulyáját, kinek milye van, mert elhiszi, hogy zenével jobb az élet.
