Az Eszeveszett mesék minden idők egyik legjobb szkeccsfilmje. A műfajjal az szokott a gond lenni, hogy az etűdök között nincs igazi kohézió, márpedig e szempontból az argentin Damian Szifrón író-rendező műve kikezdhetetlen.
A Roald Dahl írta Meghökkentő mesék-sorozatra emlékeztető hat sztorit kínál, melyben a közös dramaturgiai kapocs az a bizonyos pillanat, amikor az ember bekattan. Megszűnik logikusan gondolkozni, érzelmei átcsapnak a kontrollálhatatlan zónába, és robban. Amikor tényleg mindenre, minden őrültségre képes.
Ráadásul a film célja nemcsak a néző sokkolása, társadalomkritikai alkotásnak is elsőrangú, és így bekerülhetett a világ legfontosabb versenyének számító cannes-i versenyprogramba. (Az, hogy Pedro Almodóvar volt a producer, ma már inkább hátránynak számít.)
Az Eszeveszett mesékről bátran elmondható: Magyarországon is játszódhatna. Ott van például a bombaszakértő esete: sietve rohan a helyszínre, és hátrahagyott kocsija miatt mindig megbüntetik a városi parkolóőrök. Addig hergelik a bürokrata csinovnyikok, míg fel nem robbant egy ügyfélszolgálatot. Börtönbe kerülve, a nép hőse lesz.
Vannak kevésbé globális etűdök is, mint például a Steven Spielberg-féle Párbajra utaló rész, amelyben két autós a halálig küzd meg egymással. Kapunk még bosszúálló menyasszonyt, aki a lagzin tudja meg, hogy a férje megcsalta, és a szeretőjét is meghívta; egy pilótát, aki az összes rosszakaróját „felülteti” egy gépre. Egészen remek az a szkeccs, amelyben egy gazdag férfi fia üt el részegen egy kismamát, és beindul az eltussolási licit.
A 122 perces játékidő szinte elillan: a rendező jól egyensúlyozik az epizódokkal, pedig mind más műfajba sorolható, csak fekete humoruk közös. Az pedig szinte példátlan erény, hogy a csattanók valóban meglepik még a legtapasztaltabb filmőrülteket is. Szóval, az Eszeveszett mesék kötelező darab. Nem csak, ha kiborultunk a karácsony összes kellemetlen mellékhatásaitól. De ilyen esetben terápiának sem utolsó.
