..egészen természetes, hogy az önkritikátlan, bosszúszomjas zsidóságnak
(...) ebben a négy-öt évben rendkívül meg kellett erősödnie, s nagyon
rossz füle van annak a késköszörülésre, aki nem hallja, hogy
Shylocknak éppen a szíve kell.
Németh László: Szárszói beszéd (1943)
Egy Shakespeare-dráma filmváltozata nehezen lehet jobb az eredetinél. Rosszabb könnyen lehet, de a dráma saját hibáit nemigen zárhatja ki. Így aztán A velencei kalmár se lett élvezhetőbb a sztorinál, ami viszont nem a legjobb Shakespeare-darab még az ismertebbek közül se. De ugye ki mondhat ily sommás ítéletet egy Shakespeare-ről? Ki lehet olyan bátor, hogy őt kritizálja?
Bárki, aki elolvassa, szerintem, végül is azért írta őket. De ha így jobban tetszik: A velencei kalmár tündérmeséje ebben a fantasyvel és naturalizmussal táplálkozó korban egyszerre túl elvont és túl földhözragadt. Vannak benne cikis részek bőven.
De van benne zsidó is, és emiatt érdekes. Űrhajó, szörny/Hitler vagy zsidó, az médiaképes téma, valamint bátor vállalás. Mert miképp is ábrázolunk manapság egy olyan zsidót, aki az egész filmben feszt azon mesterkedik, hogy kivághassa egy szimpatikus és enyhén homoszexuális keresztény úr szívét? Hogyan érjük el, hogy az ajtókat, értelmezési ablakokat, amiket Shakespeare résnyire nyitva hagyott, most egyértelműen bezárjuk, és két százas szöggel meg is erősítsük? Hogyan alkalmazkodjunk a Globe színházon túli nyilvánossághoz?
Shylock figurája amúgy a felszabadulás előtti Magyarországon különösen hatásos zsidóábrázolásnak bizonyult, Németh László elhíresült mondata nyomán. De szívesen szerepeltette a Magyar Fórum és egyébként a világ minden más antiszemita forrása, azóta is.
Ilyen zsidó figurákat manapság nem szoktunk mainstream moziba beszerkeszteni, Shakespeare se tenné, de hát akkor még nem volt holokauszt, csak kisebb-nagyobb pogromok. A feladatot Al Pacino mutatja be.
Al Pacino elég jó Shylockot alakít, bár az arcát inkább csak beállította egy jellegzetes, durcás-paranoid grimaszba, és azzal végig is játssza a filmet. Szépen kivágja a rezet a nagymonológnál, ami nélkülözhetetlen is, mert ugye az helyezi képbe a közönséget. Hogy ő jogos bosszúból erőlteti ezt a szívkivágós dolgot, mert bántották szegényt egész életében; és hogy a konfliktus nem annyira egyszerű, mint a vérvád, hogy Shylock pusztán zsidó mivoltából következően vágná ki a szívet. Jeremy Irons Antonio- és és Joseph Fiennes Bassanio-alakítása sokkal súlytalanabb, de hát ők tulajdonképp csak mellékfőszereplők. Melegkovbojos egymásba habarodottságuk, - a korabeli Velencére egyébként jellemző - szenvedélyes férfibarátság inkább az egyenesen idézett Shakespeare-szövegekből, mint a színészi teljesítményből derül ki. A többiek ripacsok mind.
De van-e értelme megnézni a filmet?, gondolom, már a locsogás helyett ez volna a kérdés, úgyhogy vegyük körzőnyílásba az egységsugarú olvasót. Nem, nincsen, néhány speciális esetet kivéve. Al Pacino-rajongóknak kötelező, de hát ők ezt vállalták. Zsidókérdés ügyében bármely irányból merengőknek sok újat nem mond, az ábrázolt érvek és viselkedésminták ismertek. Shakespeare-kedvelőknek elvileg javallott, mert ők meg ezt vállalták, de ők meg aligha pont A velencei kalmárért vannak úgy oda, tehát csak esőnapra. Mindenki más bízvást talál magának jobb szórakozást, mert egyéb erénye a filmnek Al Pacino és Shakespeare nevén, valamint azon kívül, hogy van benne zsidó, nincsen. Egy közepes dráma jól megoldott színházi közvetítése. Még csak nem is kardoznak benne, az az igazság.
