A Ronin (1998) elsősorban a hihetetlenül izgalmas  autós üldözéseiről híres, sőt, sokak szerint ez a film büszkélkedhet a valaha készült legjobb és leghitelesebb autós jelenetekkel – ezt kapd ki, Halálos iramban! - ehhez az is kellett, hogy egyrészt összesen 80 méregdrága autót zúzzanak ripityára, másrészt összesen 300 profi autós kaszkadőr dolgozzon a produkción, köztük rengeteg hivatásos autóversenyzővel, akik közül a legnagyobb sztár kétségkívül a francia Forma 1-es pilóta, Jean-Pierre Jarier volt.

Természetesen nem minden színész tudott elég jól vezetni, ezért úgy oldották meg, hogy hitelesen nézzen ki az, ahogy vezetnek, hogy beszerezték az autók angol verzióját, ahol a jobb oldalon van a kormány, és beépítettek az „üres” oldalra kamu kormányokat, amiket a filmsztárok a mellettük ülő, de ügyesen kitakart igazi sofőrök mozdulatait imitálták menet közben. Az egyetlen kivétel az eleve remek sofőr Skipp Sudduth volt, aki arra kérte John Frankenheimer rendezőt, hadd csinálja ő a saját kaszkadőrmutatványait. Frankenheimer készségesen belement a dologba, és azzal bíztatta a színészt: „Nem akarom látni a féklámpádat!"

Frankenheimer (A mandzsúriai jelölt) mindig is rengeteget adott filmjei kinézetére és hangulatára, és most is volt egy trükkje. Hogy mindenki az autókra és az főszereplőkre koncentráljon, minden más kellék halvány, jellegtelen színt kapott. A tömegjelenetekben az összes statiszta hasonlóan tompa színű ruhában jelenik meg, senki sem hordhatott élénk színű ruhadarabokat.

A forgatókönyv végső verziója a hollywoodi legendának, David Mametnek (A postás mindig kétszer csenget) köszönhető, aki teljesen átdolgozta J.D. Zeik eredeti szkriptjét, például sokkal jobban kibontva Robert De Niro  karakterét, még több és részletesebben kidolgozott akciójelenetet adva hozzá a történethez. Ebből azonban a következő konfliktus keletkezett a stúdió, a rendező és a szakszervezet között: az MGM és a szakszervezet ragaszkodott hozzá, hogy a stáblistára elsőként Zeik neve kerüljön, a kissé hiú Mamet erre megsértődött, és azt akarta, hogy egyáltalán ne jelenjen meg a neve, de végül kompromisszum született, és Mamet a Richard Wiesz álnéven szerepelt.

A cím, vagyis a Ronin olyan szamurájt jelent, akinek nincs gazdája – bár kevesen tudják, hogy a modern időkben a kifejezést olyan diákokra is használják Japánban, akiknek elsőre nem sikerült bejutniuk a kiválasztott egyetemre, és a következő évet csak azzal töltik, hogy a következő felvételi vizsgára készüljenek. A szó eredeti jelentése a filmben is előkerül, amikor Jean-Pierre (a nemrég elhunyt legendás Michael Lonsdale) elmeséli Samnek a 47 szamuráj történetét, akik gazdájuk meggyilkolása után roninok lesznek – erről szól ugyebár a Keanu Reeves főszereplésével készült 47 Ronin (2013) is.

A filmben három olyan színész is szerepel, akik már voltak Bond-filmben főgonoszok. Sean Bean az Aranyszemben (1995) árulta el volt bajtársait, Michael Lonsdale a Holdkeltében (1979) játszott istent, amikor meg akart szabadulni az emberiségtől, hogy a tökéletes pár segítségével újranépesítse a Földet, Jonathan Pryce pedig A holnap markában (1997) nagyhatalmú médiamogulja volt, aki a világhatalmak egymásnak ugrasztásán munkálkodott. A három színésznek egyébként ebben a filmben nincs közös jelenete.

A jelenetben, amelyben Samet (Robert De Niro) meglövik, a golyót pedig el kell távolítani, a férfi azt mondja, hogy a golyó teflon-bevonatú volt, azért tudott áthatolni a golyóálló mellényen. Ilyen lövedék valóban létezik, sokáig árulták is őket az Egyesült Államokban, de hamarosan megkapta a „zsarugyilkos” becenevet, mert olyan gyakran használták őket rendőrök és biztonsági emberek ellen, hogy végül kivonták őket a forgalomból – ami azért ironikus, mert eredetileg rendőrök fejlesztették ki arra, hogy például autók szélvédőjét vagy fémajtaját átlőjék, bár az átütőerőt nem maga a teflon adja, hanem a szokásosnál keményebb mag.

Ahogy azt mindenki nagyon jól tudja, Sean Bean, aki itt egy Spence nevű volt SAS kommandóst játszik, aki át akarja verni a többieket, rendszerint meghal a filmjeiben – csakhogy rosszul tudjuk. A színész neve mellett 117 filmes vagy sorozat kredit szerepel, és ezek közül alig 25-ben hal meg, igaz, rendszerint elég látványosan, például Ned Starkként a Trónok harcában. 2014-ben a rajongói el is indították a #Don’tKillSeanBean mozgalmat, és azóta a színész maga sem vállal olyan szerepet, amiben végeznek vele. Egyébként itt sem hal meg, bár a forgatókönyv eredeti verziójában utalnak rá.

Sosem tudjuk meg, mi van az ezüst színű aktatáskában, amiért összesen 34-en adták az életüket – akárcsak a Ponyvaregény - Pulp Fictionben (1994 ). Ezt hívják a filmes szakmában MacGuffinnek, ami egy olyan dramaturgia eszköz, amelyet a nagy Alfred Hitchcock használt előszeretettel, aminek önmagában semmiféle fontossága nincsen, gyakran ki sem derül, mi is ez a dolog, viszont ekörül forog az egész cselekmény. Igaz, itt némi utalást kapunk – de az is lehet, hogy mégsem – a csomag tartalmára, amikor Sam és Vincent egy kávézóban megpillantanak egy apukát két kislánnyal, akinél ugyanilyen táska van, és Vincent kideríti, hogy a táskában jégkorcsolya van. Ez látszólag lényegtelen részlet, amíg ki nem derül, hogy az orosz gengszter, Mikhi barátnője Natasa Kirilova (Katarina Witt) egy híres műkorcsolyázó. Persze így sem lettünk sokkal okosabbak.

Az eredeti lezárás szerint miközben Sam (De Niro) és Vincent (Jean Reno) egy kávézóban vár Deirdre (Natascha McElhone) érkezésére, látjuk, ahogy odakint az autójához érkező nőt elrabolják az I.R.A. emberei, akik nyilván végeznek is vele, hiszen elárulta a szervezetet. Csakhogy a tesztvetítésen a közönségnek nem tetszett ez a rész, mondván, hogy túlságosan is megkedvelték Deirdre karakterét, így ez a verzió ment a kukába. Leforgattak még egy lezárást, amiben látjuk, ahogy Deirdre elsétál a kávézó mellett, de ez meg azért nem tetszett a tesztközönségnek, mert azt gondolták, hogy ezzel egy folytatást készítenek elő, ami túl hollywoodias, és ezzel Frankenheimer is egyetértett. Végül abban maradtak, hogy a legvégén egyáltalán nem látjuk a nőt, csak találgathatunk, mi történt vele.