Amikor a feszültségszint már-már elviselhetetlen.
Mozikban az Oscar-esélyes Marty Supreme, amely a rendező, Josh Safdie előző (testvérével közösen jegyzett) filmjeihez, a Csiszolatlan gyémánthoz és Good Timeshoz hasonlóan olyan intenzív, mint egy szívroham. Ennek örömére mutatjuk kedvenc „stresszes” filmjeinket, szándékosan kihagyva a klasszikus thrillereket és horrorokat.
Csiszolatlan gyémánt (2019)
A történet Howard Ratnert (Adam Sandler), a New York-i ékszerkereskedőt követi, aki súlyos szerencsejáték-függő. Amikor egy ritka, etióp opál kerül a kezébe, Howard mindent egy lapra tesz fel, miközben adósságbehajtók, dühös családtagok és a saját rossz döntései elől menekül. A film egyetlen hatalmas, kétórás rohanás a szakadék felé, ahol a tét nem kevesebb, mint az antihősünk élete.
Sosem találod ki, milyen sok „f*ck”-ot kurjantottak el Adam Sandler kultikus Netflix-filmjében!
Összeszámolták: 506 káromkodás van a Csiszolatlan gyémántban. De ez még messze van a rekordtól!
TovábbA stresszt itt a Safdie-fivérek mesteri tempója és a kaotikus hangvágás adja: a karakterek szinte folyamatosan egyszerre beszélnek vagy ordibálnak, a nézőnek pedig egy pillanatnyi csend sem jut. Ahogy egy reddites user fogalmaz:
Olyan élmény, mintha egy kétórás pánikrohamot kapnál, miközben valaki folyamatosan a füledbe üvölt egy kaszinóban.”
Whiplash (2014)
Andrew Neiman egy fiatal, ambiciózus jazzdobos (Miles Teller), aki a világ egyik legjobb zenei konzervatóriumában tanul. Itt találkozik a hírhedt oktatóval, Terence Fletcherrel, aki válogatott pszichológiai és fizikai terrorral igyekszik kihozni tanítványaiból a maximumot. A fiú megszállottsága hamarosan felemészti a magánéletét és az egészségét is, csak hogy megfeleljen a kegyetlen mentornak.
A film a tökéletességre való törekvést horrorisztikus élménnyé emeli, a gyors vágások, a dobverőkön csorgó vér és az izzadtságcseppek közeli képei szinte tapinthatóvá teszik a fájdalmat – mintha nem is zenés, hanem extrémsportfilmet néznénk. A stressz forrása a kiszámíthatatlan Fletcher karaktere, akinek minden megszólalása előtt megfagy a levegő. Ahogy egy kritikában találóan megfogalmazták:
A film eléri, hogy ne csak hallgasd a dobolást, hanem érezd minden ütés súlyát a gyomrodban.”
Rekviem egy álomért (2000)
Négy különböző ember történetét látjuk, akiket összeköt a vágy egy jobb élet után, de végül a függőség mocsarába süllyednek. Legyen szó herointól megbomló fiatalokról vagy fogyasztótablettáktól hallucináló magányos anyáról, a film kíméletlenül ábrázolja a fizikai és mentális leépülést. A történet végére minden remény elvész, és csak a nyers, húsbavágó valóság marad.
Felkavaró filmek, amiket elég egyszer megnézni
Utána úgysem akarod többé, mert jót akarsz magadnak.
TovábbDarren Aronofsky a „hip-hop montázs” technikájával (villanásszerű képsorok, felerősített hangok) éri el, hogy a néző is osztozzon a karakterek elvonási tüneteiben vagy pörgésében. A film tempója a végkifejlet felé exponenciálisan gyorsul, a zenéje pedig szinte hipnotikus szorongást vált ki. A konszenzus szerint ez az a film, amit egyszer mindenkinek látnia kellene, de senki nem akarja még egyszer megnézni.
anyám! (mother!)
Egy fiatal nő (Scarlett Johanson) és költő férje a semmi közepén, egy vidéki házban élnek, amit a nő saját kezűleg újít fel. Nyugalmukat váratlanul érkező idegenek zavarják meg, akik egyre nagyobb számban özönlenek be az otthonukba a házigazda tiltakozása ellenére. Az intim kamaradráma hamarosan szürreális, bibliai méretű rémálommá eszkalálódik, a ház falai között pedig elszabadul a káosz.
A film a személyes tér brutális megsértésére épít: a kamera folyamatosan Jennifer Lawrence arcát vagy az ansittjét mutatja, ami fullasztó bezártságérzetet kelt. A stresszt az empátia váltja ki, tehetetlenül nézzük, ahogy a főhősnőt mindenki semmibe veszi a saját otthonában. Ahogy egy néző írta:
Olyan érzés, mint amikor egy rémálomban próbálsz kiabálni, de nem jön ki hang a torkodon, miközben a világ darabokra hullik körülötted.”
Eksztázis (2018)
Egy francia tánccsoport az erdő közepén lévő épületben tartja utolsó próbáját, amit egy hatalmas bulival zárnak le. Az este azonban bizarr fordulatot vesz, amikor kiderül, hogy valaki LSD-t kevert a sangriába, a táncosok pedig elveszítik uralmukat a testük és az elméjük felett. A felszabadult tánc percek alatt tébolyult túlélési harccá alakul a zárt falak között.
Gaspar Noé hosszú, vágás nélküli jelenetekkel és valószerűtlen irányokban tekergő kameramozgással vonja be a nézőt a pokoli tripbe. A vibráló fények, a dübörgő techno és a sikolyok kakofóniája érzékszervi túltöltést okoz, amitől ténylegesen émelyegni kezdhetünk.
Nem filmet nézel, hanem egy tömeges pszichózis részese vagy, ahonnan nincs menekvés a stáblistáig”
– írta egy kritikus a film zsigeri hatásáról.
Megszállottság (1981)
A történet egy házaspár, Mark és Anna brutális válását mutatja be Nyugat-Berlinben. Ahogy a kapcsolatuk szétesik, Anna viselkedése egyre bizarrabbá és erőszakosabbá válik, férje pedig nyomozni kezd utána, hogy kiderítse, kivel vagy mivel csalja őt. A pszichológiai hadviselés és a testhhorror elemei keverednek ebben a sötét, szürreális drámában.
Színészek, akiket egy szerep örökre megváltoztatott
Nem könnyű a színészmesterség: ha valaki alaposan beleássa magát egy-egy szerepbe, az őt magát is gyökeresen meg tudja változtatni.
TovábbIsabelle Adjani és Sam Neill olyan hisztérikus intenzitással játszanak, ami önmagában is fizikai kényelmetlenséget okoz. A film híres metróalagút-jelenete, ahol a színésznő egyfajta eksztatikus rohamban rángatózik, a mozitörténelem egyik legstresszesebb pillanata. A nézőt a kiszámíthatatlan érzelmi kitörések és a nyomasztó, hidegháborús díszletek tartják állandó készültségben. (Érdekesség: készül a remake Parker Finn rendezésében, Callum Turner és Margaret Qualley főszereplésével.)
Danielle és a süvet
Danielle egy egyetemista lány, aki szüleivel egy shivára (zsidó gyászszertartásra) érkezik, ahol váratlanul felbukkan az exbarátnője és a titkos cukrosbácsija („sugar daddy-je”) is – utóbbi ráadásul a feleségével és egy síró csecsemővel. A lány megpróbálja eltitkolni zűrös magánéletét a kotnyeles rokonok előtt, miközben a hazugságai kártyavárként omlanak össze.
A film a szociális szorongást emeli horrorisztikus szintre a klausztrofób közeli képekkel és az idegtépő, sikító hegedűzenével megtámogatott soundtrackkel. Minden kérdés, amit egy rokon feltesz, egy-egy tőrdöfés, a néző pedig szinte érzi, ahogy elfogy a levegő a zsúfolt szobában.
Visszafordíthatatlan (2003)
A film lineárisan fordított sorrendben meséli el egy brutális bűncselekmény és az azt követő bosszú történetét. Egy férfi és barátja Párizs éjszakai negyedében keresik azt a támadót, aki kegyetlenül bántalmazta és megerőszakolta a férfi barátnőjét. A történet a sötétből tart a fény, a káoszból a korábbi boldogság felé, de a nézőt már az első pillanattól fojtogatja a tudat, hogy mi fog történni.
Az alkotók szándékosan alacsony frekvenciájú (infrasound) zajokat kevertek a film első 30 percébe, ami biológiailag is szorongást, szédülést és hányingert válthat ki az emberből. A folyamatosan forgó, imbolygó kamera és a nyers erőszak látványa olyan elviselhetetlen feszültséget teremt, amitől a néző ösztönösen el akarja fordítani a fejét.
Amitől félünk (2023)
Beau egy végletekig szorongó, magányos férfi, aki elindul, hogy meglátogassa édesanyját. Az út azonban egy szürreális és rémálomszerű odüsszeiává válik, ahol a világ minden egyes eleme – az utcai idegenektől a váratlan balesetekig – Beau legrosszabb félelmeit igazolja. A film egy belső utazás a paranoia és a bűntudat legsötétebb bugyraiba.
Joaquin Phoenix és Ari Aster új filmjére nem tudsz felkészülni
Nagyobb mindfuck lett az Amitől félünk, mint amire számítottunk. Kritika!
KritikaAri Aster filmje a „mi van, ha minden elromlik?” életérzést maxolja ki: a néző soha nem érezheti magát biztonságban, mert a világ logikája bármelyik pillanatban felborulhat. Egy redditező szavaival:
Olyan, mintha három órán keresztül egy olyan ember agyában ülnél, akinek épp élete legdurvább pánikrohama van.”
Mandy: A bosszú kultusza (2018)
Red és Mandy egy eldugott erdei házban élik békés életüket, amíg egy őrült vallási szekta és annak démoni motorosai rájuk nem rontanak. A tragikus események után Red egy pszichedelikus, véráztatta bosszúhadjáratra indul. A film lassú, atmoszférikus drámából vált át egy minden érzékszervünket támadó, fülsiketítő, brutális rémálomba.
A stresszt itt a „heavy metal” esztétika és a lassú, hipnotikus tempó fúziója adja, ami a nézőt egyfajta transzállapotba kényszeríti. A vörösben úszó képek és Jóhann Jóhannsson mély, búgó zenéje nagyban hozzájárul, ahhoz, hogy végig elviselhetetlenül magasan maradjon a feszültségszint.
