Bram Stoker Drakulája először 1921-ben jelent meg a vásznon, noha

a mára elveszett magyar némafilm, a Drakula halála csak szereplőket és motívumokat használt fel a regényből, s egyébként egy elmegyógyintézetben játszódott.

Vannak azonban állítólagos korábbi próbálkozások is, és mint mindig, itt is az oroszok követelik maguknak az elsőbbséget. Két rövidfilm, az 1912-es Secret Manor Number 5 és az 1920-as Dracula állítólag már feldolgozta a témát, de mindkettő elveszett – bár vicces módon az utóbbi film kópiái rendre felbukkannak, hogy aztán mindig kiderüljön, hogy hamisítványokról van szó.

Az első igazi, egész estés Dracula adaptációt a német expresszionista film egyik legnagyobb alakja, Friedrich Wilhelm Murnau készítette el, ez lett 1922-es, 100 éve bemutatott Nosferatu volt – ám mivel Stoker örökösei perrel fenyegették az alkotókat, a film hőseinek a nevét mind megváltoztatták: így lett Drakulából Nosferatu, Orlok grófja, aki Mina Harker helyett Ellen Hutterbe szeret bele halálosan. A pert az örökösök még így is megnyerték, és

a film összes kópiájának a megsemmisítését követelték, de mivel az ítéletet angol bíró mondta ki, ezt Németországban nem tudták érvényesíteni

– viszont a rendező cége, a Prana Film kénytelen volt csődöt jelenteni.

Ám nem csak a neveket változtatták meg, hanem a vámpír alakját is. Ebben a vérszívóban semmi imponáló nincsen, olyan, mint egy hulla, vékony, sápadt, beteges, inkább állatra, mint emberre hasonlít.

Ő a megvetendő, állatias szörnyeteg, aki örökké a sötétben él, aki sok elemző szerint magát a pestist szimbolizálja, és akiben egy szemernyi vonzerő sincsen.

Murnau találta ki azt a jellegzetes mozdulatot, ahogy a vámpír úgy kel fel a koporsójából, mintha rugóra járna – Johhny Depp is így kel ki a saját koporsójából az Éjsötét árnyékban (2012) -, és az ötlete volt a „saját életet élő” árnyék is. A legnagyobb újítás azonban a napfény szerepe: a filmben a felkelő nap sugarai porrá hamvasztják a szerelmes, de óvatlan élőholtat. Ettől kezdve a napfény is ugyanolyan vámpírpusztító eszköz lesz a filmekben, mint a szenteltvíz, a fokhagyma és a fakaró).

Talán a szükségszerűség vitte rá a rendezőt, talán tudatosan döntött így, de az elsők között volt, akik a horror későbbi kedvenc eszközével éltek: alig mutatta meg gonoszát. Orlok gróf csak majdnem fél óra elteltével jelenik meg, és a teljes játékidőből mindössze 9 perc jut neki, de talán pont ettől működik igazán a jelenléte. Ezalatt az őt játszó Max Schreck mindössze egyszer pislog.

A másik irány: tíz évvel a Nosferatu után mutatták be a Broadwayen 1924 óta sikerrel futó (és legálisan adaptált) színdarab alapján készült filmet, Tod Browning klasszikus Drakuláját, amelyben a címszerepet (csakúgy, mint a színpadon) Lugosi Béla alakította.

A Universal klasszikus horrorja óriási sikert aratott, megteremtette a Drakula-mítosz vizuális kellékeit, és egyúttal egy életre beskatulyázta Lugosit.

Ez a vámpír azonban nem a csatornában bujkáló, állatszerű lény, hanem egy ellenállhatatlan arisztokrata, és nem véletlen időzítette a stúdió Valentin-napra, hiszen itt a vámpírlét a halhatatlan szerelemről, a síron túli ragaszkodásról, az ölés és az ölelés örök összefonódásáról szólt, megalapozva a szerelmes vérszívó kliséjét.

Az expresszionista gyakorlattól eltérően Murnau nagyrészt eredeti helyszíneken forgatott – a német expresszionisták részben az elképesztő díszeltekről voltak ismerek, mint a Robert Wiene rendezte Dr. Caligari (1920) vagy Fritz Lang korszakalkotó Metropolis a (1927 ). A helyszínek között volt Orava és Cachtice, vagyis Csejte kastélya – utóbbi arról híres, hogy itt raboskodott majd halt meg Báthori Erzsébet grófnő, akinek alakját szintén felhasználta maga Bram Stoker is.

Murnau-nak kalandos élete volt, már fiatalon rengeteget olvasott, már 12 évesen ismerte Schopenhauer, Nietzsche, Shakespeare és Ibsen teljes életművét, tanulmányait a híres Heidelbergi Egyetemen végezte művészettörténelem szakon, de jött az I. világháború. A harcok kitörésekor a szálfatermetű férfi még csak szakaszvezető volt a gyalogságnál a keleti fronton, de hamarosan felvételét kérvényezte – sikerrel – a légierőhöz (Die Fliegertruppen). Egy repülőtanfolyam elvégzése után már a harcok közepette találta magát, de nem vadászpilótaként, ahogy sok helyen írták, hanem a pilóták mögött ülő megfigyelő/lövészként. Többször is lezuhant, hol géphiba, hol ellenséges találat miatt, de csodával határos módon soha nem sérült meg komolyan. Talán halál közeli élményei is befolyásolták későbbi munkásságát.

Murnau 1926-ban Hollywoodba költözött, hogy Fox Filmstúdiónál dolgozzon, és elkészítette a Virradatot (1927), melyre gyakran úgy hivatkoznak, mint minden idők egyik legjobb filmjére. A következő két évben elkészítette a mára már elveszett Négy ördögöt és a City Girlt, amiket később hangosfilmre is adaptáltak az új technológia betörése miatt, de nem lettek különösebben sikeresek. A gyenge fogadtatás megviselte Murnaut, azért otthagyta a Fox stúdiót, és Óceániára utazott. Bora Bora szigetén forgatta a Tabu című filmjét (a teljes cím: Tabu: A Story of the South Seas), de szinte az egész stábbal összeveszett. A film azon jelenetét, ahol egy polinéz nő fedetlen keble látható, az Egyesült Államokban cenzúrázták. 1931-ben autóbaleset áldozata lett Santa Barbarában, és nem érte meg a Tabu premierjét. A temetés Berlinben volt, ahol mindössze tizenegy ember jelent meg, többek között Emil Jannings, Greta Garbo és Fritz Lang, aki a temetési beszédet mondta.

Murnau összesen 21 filmet rendezett, 17-et még Németországban, 4-et Amerikában, bár német filmjei közül 8 elveszett. Ez nem feltétlen rendkívüli, Alfred Hitchcock korai munkái közül is több elveszett – de még megkerülhet.

2015 júliusában

Murnau berlini sírját feltörték, a maradványokat felbolygatták és a koponyát ismeretlenek eltávolították.

Állítólag viaszmaradványokat találtak a helyszínen, ami miatt azt feltételezik, hogy ott gyertyákat gyújtottak, és valamiféle okkult szertartásos hajtottak végre. Mivel nem rongálták meg a rendező sírját, a temető igazgatósága állítólag végleg lezárta azt.

A filmet kétszer is újragondolták. A Nosferatu, az éjszaka fantomjában (1979) Klaus Kinski alakítása újrateremtette az eredeti változatban Max Schreck által megformált patkányszerű teremtményt. Werner Herzog változata ugyanakkor kiemelte a vámpír tragikus magányosságát, ennek pátoszát és a járványt, amely mögötte járt. A 2000-ben bemutatott A vámpír árnyéka azzal a városi legendával játszott el, mely szerint Nosferatut nem színész játszotta, hanem valóban vámpír volt. A filmben a rendezőt John Malkovich, a vérszívót pedig Willem Dafoe alakította. A legenda egyébként már a 20-as években lábra kapott, az alapja pedig az volt, hogy Schreck neve Rémet jelent.