Ma 30 éve, 1988. június 3-án mutatták be az amerikai mozik Tom Hanks egyik legviccesebb korai filmjét, a Segítség, felnőttem!-et. Az ekkor már 32 éves, de kölyökképű sztár lényegében egy olyan 13 éves tinédzsert alakított benne, aki miután a nyüzüge termete miatt nem ülhetett fel egy lánnyal a legveszélyesebb vidámparki látványosságra, azt kérte a vurstli jövendőmondó automatájától, hogy nagy lehessen. Azonban hatalmas árat fizetett ezért a természet rendjét megbontó varázslatért, és a sok bolondozás közepette végül döntenie kellett: a szerelem és a felelősségteljes felnőtt lét a fontosabb számára, vagy a legjobb haverjával való önfeledt marhulás?

Bár a főhős az infantilis ötleteivel és a robotok, fegyverek, képregények iránti olthatatlan rajongásával álomfizetéssel járó elnökhelyettesi posztig viszi egy nagynevű játékgyártó óriásnál, végül mégis a jóval kevesebb gonddal teli tinédzserkort választja a mesés karrier és a hosszútávú elköteleződés helyett. És közben nemcsak a cég legdögösöebb és legtörtetőbb játékdizájnerét (Elizabeth Perkins) ébreszti rá arra, hogy néha igenis engedni kell felszínre törni a mindenkiben ott lakozó gyereket, hanem a napi taposómalomba belefásult nézőket is.

Ez a film tehát egyáltalán nem öregedett rosszul, hiszen örök dilemmákat jár körül. Melyik tinédzser fiú ne akarná átugrani a zűrös kamaszéveket, amikor a gyorsabban fejlődő osztálytársai sokkal menőbbek a sportversenyeken meg a lányoknál, mint ő? Ki ne szeretné felnőttként azt, hogy a szürke hétköznapokat feldobhassa az iroda sarkába állított flippert nyúzva vagy egy gumiasztalon szaltózgatva? Talán csak a walkie talkie az, amit el kell magyarázni annak, aki először ül le a film elé, meg persze azt, hogy miért nem csekkolta senki a Facebookon, ki ez a semmiből feltűnt, gyereklelkű játékkirály.

A Segítség felnőttem!-ről valószínűleg kevesen tudják, hogy Steven Spielberg testvére, Anne Spielberg írta a forgatókönyvét, a rendező, Penny Marshall pedig az első nő a filmtörténelemben, akinek a filmje 100 millió dollár fölötti bevételt termelt a mozikban. Pedig nem sokon múlt, hogy egyáltalán ne készüljön el a film: csak akkor kezdtek vele érdemben foglalkozni a producerek, amikor Robert de Niro a forgatókönyv elolvasása után bejelentkezett a gyereklelkű főhős szerepére.

Csakhogy ő ekkor már olyan filmeket tudott maga mögött, mint A keresztapa 2, a A szarvasvadász és a Dühöngő bika, valamint volt két Oscar-díja, így 6 millió dolláros sztárgázsit kért. A stúdió viszont nem adta meg neki, leszerződtették inkább Tom Hankst 2 millióért. Igaz, előtte érdeklődtek Harrison Fordnál, Robin Williamsnél, Dennis Quaidnél, Steve Guttenbergnél, Bill Murray-nél és Michael Keatonnál is, de egyikük sem akart felnőtté válós családi komédiában bolondozni. Elsőre egyébként Hanks is elutasította a Fox stúdió felkérését a Dragnet és az Életem a kabaré forgatása miatt, de másodjára már kötélnek állt.

És milyen jól tette! Hanks ugyanis pont az a színész őstehetség, akinek a vígjátéki és drámai szerepek is jól állnak, és profin hozza azt a fajta derék átlagembert, aki elképesztő kalandokba keveredve, a jó szíve, a szorgalma és a kitartása miatt végül legyőz minden akadályt (érdekes egyébként, hogy Hanks jóformán az összes filmjében egy-egy ugyanilyen, nem mindennapi helyzetbe keveredő, de végül győzedelmeskedő átlagembert alakít). Hanks ráadásul a forgatókönyvet is felturbózta a saját ötleteivel. Ő találta ki például, hogy a játékgyár puccos gálaestjén az ilyen helyeken idegenül mozgó főhős ugyanúgy egye a mártogatós szószok mellé tett bébikukoricát, mint az igazit:

De Hankstől jött a két jóbarát, Josh és Billy közös rapszáma is, amivel a felnőtt Josh be tudta bizonyítani, hogy kicsoda is valójában. Persze a sztár itt valójában a fia nyári táborban tanult dilis mondókáját használta fel a jelenethez.

Ezt a dalt egyébként Hanks a mai napig fejből tudja:

Szintén kultikus jelenete a filmnek a játékbolt világító zongorapadlóján ugrálás a Josh-t felkaroló, barátságos gyárigazgatóval (Robert Loggia).  Ez ráadásul nem trükkfelvétel volt, valóban létezik egy ilyen lábbal nyomkodós hangszer, Walking Piano néven.

Csakhogy a valóságban sokkal kisebb volt, és csak egy oktávnyi billentyű volt rajta. Ezért a kellékesek felhívták magát a tervezőt, Remo Saracenit, hogy készítsen egy olyan változatot, aminek három oktávnyi a hangterjedelme, és elég nagy ahhoz, hogy két felnőtt ember is vidáman el tudjon rajta ugrándozni. Naná, hogy Tom Hanksnek azóta is meg kell ismételnie ezt a mutatványát a legnépszerűbb talkshow-kban! 

Pár éve egyébként a sors a bazári jövendőmondó automatával is összehozta: 2016-ban, Hanks 60. születésnapja alkalmából Stephen Colbert öltözött be Zoltarnak, akitől a sztár azt kérte, ne keverje össze Tim Allennel, és ismét változtassa 30 évessé, mint a Segítség, felnőttem!-ben. 

Sokan valamiért úgy emlékeznek, hogy a Segítség, felnőttem!-nek készült egy alternatív befejezése is, amiben nem a Tom Hanks-arcú Josh dobja be a pénzt a Zoltar-automatába, hanem a Susant alakító Elizabeth Perkins, aki azt kívánja, hogy újra 14 éves tinilány lehessen. Ez azonban csak egy hoax, ami valószínűleg azért maradt meg ennyire a köztudatban, mert a Segítség, felnőttem!-hez kísértetiesen hasonló, átváltozós történetet elmesélő, szintén 1988-ban mozikba került 14 a 30-hoz végződött így.