Igen, és mondjuk is, miért.
2003-ban jelent meg Dan Brown nagy port kavart, ám hatalmas sikert aratott regénye, A Da Vinci-kód: 2009-ig 80 millió példány kelt el belőle világszerte, a megfilmesítési jogokért pedig 6 millió dollárt fizettek, ugyanakkor mind a könyvet, mind a filmet támadták a történelmei és vallási pontatlanságok miatt – valljuk be, joggal.
Hátradőlhetnénk, és elintézhetnénk annyival a dolgot, hogy persze, ez fikció, és nem kell komolyan venni, ám ez nem ilyen egyszerű. Egyfelől, maga a szerző azt írja a bevezetőben, hogy „minden a könyvben szereplő tény megtörtént és pontos”, másfelől pedig egy egyetemi professzort tett meg főszereplőnek, amivel akarva-akaratlanul (valószínűleg inkább akarva) némi hitelességet adott a történetnek, és az annak során elhangzó információknak. Pedig rengeteg minden nem stimmel ebben a sztoriban, és elsősorban olyan infók, amik a főszereplőtől, Robert Langdontól hangzanak el, aki a regény szerint a vallási szimbolika professzora a Harvard Egyetemen (Religious Iconology and Symbology at Harvard University) – mondjuk, már itt gyanút foghatunk, ugyanis nincs ilyen titulus és tanszék sem létezik. A regény alapján 2006-ben készült film, épp idén májusban húsz éve, hogy bemutatták. Ebben Tom Hanks alakítja Langdont, és bár még két folytatásban eljátszotta a karaktert, sokak szerint ez egy remek példa arra, hogyan lehet totálisan félrecastingolni egy szerepet (erről itt írtunk bővebben). Hanks amúgy maga is lötyög az elején a szerepben, és kb. a film felétől sikerül neki felvennie a fonalat, addig nem igazán hozza a karaktert, csak játszik.
A Da Vinci-kód amúgy egy szórakoztató film, nem is ez a baj vele, hanem hogy olyan határozottsággal állít kultúr- és vallástörténeti sületlenségeket, hogy az ember olykor hajlamos hinni neki, vagy legalábbis elgondolkodni, hogy milyen érdekeseket mond ez a Langdon. Bár a professzor úr előszeretettel érvel nagy vehemenciával, és dobálózik magabiztosan mindenféle adatokkal, a helyzet az, hogy ez a sztori egy merő fikció, és szinte semmi sem igaz belőle, még az sem, ami annak tűnik. Pontosabban a történelmi tények úgy vannak elferdítve, hogy azok igazodjanak a regénybeli rejtélyhez.
Brown tehát a könnyebb utat választotta: nem valós események köré épített egy fikciós sztorit, hanem a valóságot hajlította meg.
Már azok az állítások is sántítanak, amiket Langdon a Louvre-ról tesz: a múzeum híres/hírhedt üvegpiramisa szerinte 666 üvegtáblából áll (ami ugye a bibliai fenevad száma), ám a helyes szám 673. Szintén téved, amikor azt mondja, a múzeum 65 300 műtárgynak ad otthont, ám ezzel jóval fölé lő, hiszen a Louvre-ban uszkve 35 000 műtárgy található. Aztán ott van Leonardo da Vinci híres festménye, Az utolsó vacsora, amelyről azt állítják Langdonék, hogy egy nőt, mégpedig Mária Magdolnát is ábrázolja, ám a művészettörténészek egységesen egyetértenek abban, hogy az ott Jézus jobbján nem egy nő, hanem János, a legfiatalabb apostol, akit nőies vonásokkal, szakáll nélkül szoktak ábrázolni, hogy hangsúlyozzák fiatalságát és tisztaságát.
Szegény da Vinci amúgy úgy jelenik meg az egész történetben, mint a furmányos feladványok mestere, aki nyomokat rejtett el a műveiben, és ezek olyan dolgokra utalnak, amiket nem ír le a Biblia. Ebből egyedül a fordított írás igaz, amit viszont arra használt, hogy a csillagászatról, a geológiáról és a régészetről szóló, akkoriban kifejezetten progresszív meglátásait elrejtse az avatatlan szemek elől. Ja, a Sion-rendbe is belekeverték a reneszánsz festőt, csakhogy da Vinci nem volt nagymester és a rend története sem nyúlik vissza évszázadokra. Igaz, a Pierre Plantard által 1956-ban alapított rend igyekezett ezt mindenféle irattal bizonyítani, ahogy Mária és Jézus állítólagos vérvonalát is, ám ezek az iratok később mind hamisnak bizonyultak – Langdon viszont, aki állítólag egyetemi professzor, valódiként hivatkozik rájuk.
A Da Vinci-kód kölcsönözhető az Apple TV és a Rakuten TV kínálatában.
(via Wikipedia, ScreenRant)
