A thriller műfaját elég nehéz meghatározni, beleférnek a kategóriába a 40-es évek noirjai, a 60-as évek paranoiafilmjei és a 90-es évek erotikus thrillerei is. De most nem is címkézni szeretnénk, hanem bemutatni néhány olyan alkotást, amelyek (még) nem váltak klasszikussá, vagy csak szűkebb körben ismertek, holott maximálisan megérdemlik a figyelmet.

Szabotőr (1942)

Alfred Hitchcock második amerikai filmje, amelyben Robert Cummings játssza a főszerepet: egy repülőgépgyár dolgozóját, akit ártatlanul vádolnak szabotázzsal. A férfi menekülni kényszerül, miközben egy országon átívelő összeesküvésbe keveredik.

A film különlegessége, hogy már korán megjeleníti a hidegháborús thrillerek világát idéző politikai paranoia és bizalmatlanság légkörét, miközben közvetlenül reflektál az 1940-es évek elejének háborús félelmeire. A Szabadság-szobor tetején játszódó finálé ikonikus jelenetté vált Hitchcock életművében.

Bár a rendező később elegánsabb formában dolgozta fel hasonló témáit (pl. Észak-északnyugat), a Szabotőr nyersebb és egyes kritikusok szerint politikailag is szókimondóbb.

Harper - Célpontban (1966)

Jack Smight filmje egy klasszikus magánnyomozós krimi Paul Newman főszereplésével, aki Lew Harper szerepében egy eltűnt milliomos után nyomoz Los Angeles kevésbé napfényes bugyraiban. A megbízója Lauren Bacall karaktere, Elaine Sampson, aki eltűnt férje után kutat.

Smight rendezése stilárisan a klasszikus noirhagyományokat idézi meg, olyan elődökből inspirálódva, mint A hosszú álom vagy A máltai sólyom. Newman Harper szerepében nemcsak hűvös eleganciát sugároz, hanem érzelmi mélységet is visz a figurába: a nyomozás mellett saját válságban lévő házasságával is küzd.

Bár elsőre vontatottnak tűnhet, a Harper valójában egy pörgős, szellemes és karakterközpontú krimi, amely a jól ismert fordulatok ellenére is végig leköti a néző figyelmét, mint egy jobb Raymond Chandler- vagy Elmore Leonard-adaptáció.

Elérhető: Apple TV

Célpontok (1968)

Peter Bogdanovich első filmje formabontó thriller, amely két párhuzamos történetszálon keresztül vizsgálja az erőszak természetét. Az egyik főszereplő a legendás Boris Karloff, aki a visszavonulásra készülő horrorfilmszínészt, Byron Orlokot alakítja – gyakorlatilag önmagát –, míg a másik szálon egy vietnami veterán (Tim O’Kelly) minden előzmény nélkül vérengzésbe kezd, és miután lelövi a feleségét és az anyját, további áldozatokra kezd vadászni. Ámokfutása közben Orlok közönségtalálkozóra készül az egyik autósmoziban.

A Célpontok a klasszikus, fikciós rémisztgetést (a horrorfilmek világát) élesen szembeállítja a 60-as évek Amerikájában egyre gyakoribb, valóságos erőszakkal, különösen a fegyveres mészárlásokkal. A nyugodt, megfontolt stílusban ölő fiatal férfi alakja különösen nyugtalanító.

A zárójelenet, amely egy autósmoziban játszódik, feszült és emlékezetes csúcspontja a filmnek. A Célpontok egyszerre hátborzongató, melankolikus és meglepően modern hangvételű, előre vetítve a későbbi évtizedek tömegerőszakról szóló filmjeit.

Elérhető: Apple TV

A félelem városa (1987)

Abel Ferrara egyik korai, alulértékelt thrillere a sötét, neonfényes New York-i alvilágban játszódik, főszerepben Tom Berengerrel, aki egy bukott bokszolóból lett testőrt alakít. Egy pszichopata gyilkos sztriptíztáncosnőkre vadászik Manhattanben, és a bárok tulajdonosai hősünket, illetve Billy Dee Williams keménykezű nyomozóját bérelik fel, hogy próbálják meg felgöngyölíteni az ügyet.

A nyomasztó hangulat és a realista városábrázolás igazi Ferrara-védjegy, és ebből a szempontból nem is kell csalódnunk. A rendező egy szürreálisnak ható, mégis valóságos Manhattan-alvilágot mutat be, ahol az erőszak és a bűntudat uralkodik. Bár sokan egyszerű exploitation filmként tekintenek rá, A félelem városa mélyebb és nyersebb, mint a legtöbb  nyolcvanas évekbeli thriller – sőt nézhetjük egyfajta előképeként Ferrara későbbi műveinek (pl. A mocskos zsaru), és hatása érzékelhető más rendezők, például Jonathan Demme (A bárányok hallgatnak) munkásságában is.

Szonatina (1993)

Takeshi Kitano negyedik rendezése egy Murakawa nevű jakuza történetét meséli el – a főszerepet maga Kitano játssza visszafogott, mégis lenyűgöző alakítással. A férfit Okinawára vezénylik, hogy simítsa el két rivalizáló klán vitáját, ám hamarosan világossá válik, hogy a kiküldetése mögött hátsó szándékok húzódnak.

A Szonatina szembemegy a klasszikus jakuzafilmek elvárásaival: az erőszak helyett az ürességre, a tétlenségre és a karakterek érzelmi állapotára fókuszál. Bár vannak a filmben brutális jelenetek, de az erőszak olyan ritkán és hirtelen lángol fel, hogy ezek a pillanatok csak tovább erősítik a film nyomasztó, melankolikus hangulatát.

Kitano minimalista stílusa, a hosszú csendek, az egyszerűség és a finom humor szokatlan elegye egy különös, mégis hiteles világot tár elénk. A karakterek emberi oldala – a játék, a nevetés, az egymás közti dinamika – hitelesebbnek hat, mivel a kilátástalanság kontrasztjában bontakozik ki.

Érdekesség: a film premierje az 1993-as cannes-i filmfesztiválon, az Un Certain Regard szekcióban volt, ahol valaki meggyőzte Alain Delont, hogy nézze meg, arra hivatkozva, hogy Kitano rajong A szamurájért. Delon megdöbbent Kitano színészi játékán, mondván:

Mi ez? [...], ez nem is színész [...], csak három arckifejezése van, és szinte nem is beszél."

via: Taste of Cinema