Van, amikor nincs új a nap alatt, de ezt nézőként mégsem bánjuk.

Solaris (1968)

Viszonylag közismert, hogy a Steven Soderbergh-féle, George Clooney által főszerepelt Solaris Andrej Tarkovszkij 1972-es klasszikusának remake-je. Azt azonban kevesebben tudják, hogy Tarkovszkij filmje maga is feldolgozás. Az eredeti Solaris valójában egy fekete-fehér, kétrészes tévéfilm volt, amelyet a szovjet televízióban sugároztak 1968-ban. Bár Tarkovszkij filmje új érzelmi mélységet vitt az egzisztenciális válsággal küzdő űrhajósok történetébe, tagadhatatlan, hogy az első változat segített megteremteni az alapokat.

A dolog (1982)

John Carpenter sci-fi-horrorja John W. Campbell Jr. 1938-as, Who Goes There? című novelláján alapul, amiből azonban már sokkal korábban, 1951-ben készült egy feldolgozás A lény – egy másik világból címmel, így A dolog egyszerre tekinthető az elbeszélés adaptációjának és a film remake-jének. S miközben az 1951-es verzió is egyértelműen jól sikerült alkotás, az 1982-es film (a kezdeti bukás után) az évek során klasszikussá, sőt a nyolcvanas évek egyik legnagyobb hatású horrorfilmjévé vált (köszönhetően Carpenteren kívül Stan Winston speciális effektesnek is), ami annyira elfeledtette a korábbi változatot, hogy sokan még a létezéséről sem hallottak.

Az alapműnek egyébként 2011-ben elkészült egy újabb variációja, szintén A dolog címmel, női főszereplővel (Mary Elizabeth Winstead), amit hivatalosan folytatásként hirdettek, de aki látta a filmet, pontosan tudja, hogy valójában itt is egy rejtett remake-ről van szó.

A légy (1986)

Annak idején, 1958-ban a nézők megőrültek a Kurt Neumann által David Hedison, Patricia Owens, Vincent Price és Herbert Marshall főszereplésével forgatott horrorfilmért, A légyért, amiből így nemcsak azonnal klasszikus lett, de két folytatást is megért. Amikor azonban 1986-ban egy David Cronenberg nevezetű zseni szintén feldolgozta George Langelaan novelláját, amin a film alapult, egy csapásra megváltozott minden. Azóta már senki sem nevezné az 1958-as verziót klasszikusnak, sőt,

a legtöbben nem is tudnak a létezéséről.

A remake lett egyébként az első és egyetlen alkalom, hogy egy Cronenberg-film Oscart érdemelt (a legjobb maszk kategóriában kapta), és nem mellesleg elindította a főszerepet alakító Jeff Goldblum karrierjét is.

12 majom (1995)

Az 1962-es La Jetee című francia rövidfilm az időutazásos fikciók egyik legnagyobb hatású alkotása. A 28 perces film Párizs egy posztapokaliptikus, disztópikus változatát mutatja be, egy névtelen foglyot (Davos Hanich) követve, akit visszaküldenek az időben a harmadik világháború előtti gyermekkorába. Az Orly repülőtéren egy rejtélyes nő (Hélène Châtelain) gyermekkori emlékei megszállottjává válik. A film zseniális a maga egyszerűségében, a történetet szinte kizárólag állóképek és hangalámondás segítségével meséli el.

Terry Gilliam, a Brazil rendezője a 12 majom című sci-fi-ben bővítette ki a történetet, főszerepben Bruce Willisszel, aki egy olyan jövőből érkezett férfit alakít,  akinek egy gyilkos járvány eredetét kell kinyomoznia, csakhogy balszerencséjére nem a megfelelő időpontba érkezik – még az I. világháború lövészárkaiban is jár véletlenül –, és elmegyógyintézetbe zárják. Bár a férfi már önmagában is elkezd kételkedni, szerencsére akad egy pszichológusnő (Madeleine Stowe), aki felfigyel rá. Brad Pitt alakítja a kissé hibbant környezetvédő srácot, és a színész az első Oscar-jelölését be is gyűjtötte ezért a szerepért.

Invázió (2007)

Jack Finney A testrablók támadása című ponyvaregénye a hidegháború kellős közepén, 1955-ben jelent meg, és egy évre rá elkészült belőle az azóta is klasszikusnak számító első filmes feldolgozás, amit egy sor másik követett az évtizedek során.  A 2007-es Invázió alkotói azonban, annak ellenére, hogy szinte pontosan ugyanazt a történetet mesélik el újra, úgy döntöttek, hogy nem kötik filmet a korábbi adaptációk által létrehozott Testrablók-univerzumhoz. Ironikus módon ez vezethetett a projekt bukásához, mivel még a sztárok, Nicole Kidman és Daniel Craig sem tudták megmenteni a mozipénztáraknál. Ha kifejezetten Testrablók remake-ként hirdették volna a filmet, talán jobban járnak.

Legenda vagyok (2007)

Richard Matheson 1954-es posztapokaliptikus regénye, az I Am Legend számos különböző adaptációt ihletett, köztük az 1964-es Az utolsó ember a Földönt és az 1971-es Az omega embert. Nem véletlenül érdemes ezt a történetet újra és újra feltálalni a különböző generációk számára, hiszen a magánynak és az emberi szellem diadalának magával ragadó vizsgálata. Francis Lawrence 2007-es adaptációja a történet inspiráló jellegére helyezte a hangsúlyt, arra utalva, hogy az emberiség még a kihalás szélére kerülve is képes biztosítani a jövőjét.

A Legenda vagyok Will Smith vállán nyugszik, aki pályafutása egyik legjobb alakítását nyújtja az amerikai hadsereg virológusaként, dr. Robert Neville-ként. A férfi immunis a világot letaroló vírusra, és abban a tudatban tengeti a napjait, hogy élete végéig egyedül kell élnie, Lawrence pedig remek érzékkel váltogatja a Neville mindennapjairól készült felvételeket a vírus előtti életét bemutató flashbackekkel. Pótvizsga rovatunkban ezt írtuk a filmről:

via: ScreenRant