A történelmet persze a győztesek írják, de nácinak vagy épp rabszolgatartónak lenni sosem lesz menő. Ezek a filmek azonban az ő oldalukról is jó érzékkel mutatják be a harcokat.
1. Elfújta a szél (1939)
Cikkünkben ez az egyetlen olyan film, amely úgy mutat be egy háborút a gonoszok oldaláról, hogy nem ábrázolja kellő kritikával őket. Sőt: a régi Hollywood egyik legnagyobb klasszikusa még dicsőíti is a rabszolgatartó amerikai Dél világát, a varázslatos, szabad múltat, amelyet elfújt a szél. Persze, aki egy kicsit is ismeri az amerikai történelmet, nem érez túl nagy szimpátiát a déliek iránt. Hiszen ők elsősorban azért mentek bele az amerikai polgárháborúba, hogy továbbra is szabadjon nekik rabszolgákat tartani.
Szóval érdemes fenntartásokkal belekezdeni az Elfújta a szélbe, de kihagyni semmiképp sem szabad. Victor Fleming filmje a kétes üzenet ellenére is méltán vált klasszikussá, hiszen az epikus történet, a nagy ívű megvalósítás, valamint a feledhetetlen színészi munka mind-mind hivatkozási pont lett az álomgyári filmiparban. Ironikus, hogy a rabszolgaság intézményét dicsőítő alkotás volt az első, amelyért egy fekete filmes Oscar-díjat kapott: Hattie McDaniel a legjobb női mellékszereplő díját vihette haza az 1939-es díjátadóról.
2. Vaskereszt (1977)
Érdekes fogadtatásra talált Sam Peckinpach nácis háborús filmje 1977-es bemutatása után: a kritikusok egyöntetően gyűlölték, túlságosan erőszakosnak, céltalannak találták az alkotást. Több híres rendező viszont oda-vissza imádta: Orson Welles nagyjából az addigi elmúlt ötven év legjobb háborús filmjének tartotta, Quentin Tarantinót pedig részben ez inspirálta, hogy elkészítse a Becstelen brigantykat.
A vegyes fogadtatást talán azzal magyarázhatjuk, hogy sokszor járnak így a camp és az exploitation művészi eszközeivel élő filmek (tavalyról az Emilia Pérez jó példa arra, hogy a kritikusok nem igazán csípték, de a szakmabéliek rajongtak érte). Épp azért érdemes viszont esélyt adni a Vaskeresztnek, mert ilyen mocskos, hiperaktív háborús filmet azóta sem igen láttunk – igazi bűnös élvezet.
3. A tengeralattjáró (1981)
Wolfgang Petersen filmje/minisorozata olyan fojtogató, stresszes bezártságban játszódik, hogy nem tudunk nem aggódni a bemutatott tengeralattjáró legénysége miatt. Még annak ellenére is megkapják a szimpátiánkat, hogy a náci Németország katonái.
Az is segít, hogy a főszereplő kapitány (Jürgen Prochnow) nyíltan ellenzi a nácizmust, és egyetlen célja a háborúban, hogy életben tartsa legénységét az egyre horrorisztikusabb vízalatti küzdelmek során. A borzalmak bemutatásához itt nincs is szükség arra, hogy csatatereket vagy közelharcot lássunk: elég reménytelenséget árasztanak a tengeralattjáró szűk folyosói, sötét zugai és a kelleténél egy picit mindig vékonyabb falai.
4. Sztálingrád (1993)
Joseph Vilsmaier filmje a sztálingrádi csatáról nagy ívű, ám meglehetősen nyomasztó vádbeszéd a náci vezetés emberetlensége ellen, amelynek Hitler számtalan ellensége mellett még a saját seregében harcoló katonák is áldozatul estek. A film az olaszországi kimenőjüket töltő, a napon sütkérező katonákkal nyit, akik hamarosan megkapják a hírt, hogy átvezényelték őket a keleti frontra, ahová ráadásul a megfelelő téli ruházat nélkül érkeznek.
A Sztálingrádot érdemes jó meleg szobában nézni, hiszen ez az egyik legfagyosabb hangulatú film, ami valaha készült. Az éhező, vacogó kiskatonák egyre reménytelenebb küzdelme a film végére már nem a győzelemről, hanem a túlélés leghalványabb reményéről szól. Aki ismeri a csata történetét, annak valószínűleg nem spoilerezek el semmit azzal: nem túl sok szereplő éli meg a végefőcímet.
5. Hideghegy (2003)
Az Elfújta a szélhez hasonlóan déli szemszögből közelíti meg az amerikai polgárháborút a Hideghegy, ám hozzáállása sokkal józanabb, realisztikusabb, lehangolóbb. A film a vesztes sereg katonája, Inman (Jude Law) története, akit sokkolnak a háború borzalmai, majd elege lesz, és dezertál a seregből, sőt, még egy rabszolga életét is megmenti megtébolyodott gazdájától.
A HIdeghegy azt mutatja be, hogyan fordítják a háborús lázban égő fegyveresek puskáikat azok ellen, akiket képviselnek a csatatéren, csupán azért, mert azok nem szeretnék, hogy a háború nevében kihasználják őket. A Dél apologétái nagyon szeretik a rabszolgatartók küzdelmét lázadásként bemutatni, csak azt felejtik el, hogy ellenük is jobbról-balról kellett (vagy kellett volna) lázadozniuk a normálisabb délieknek.
6. Levelek Ivo Dzsimáról (2006)
Clint Eastwood nagyot vállalt, amikor a Millió dolláros bébi sikere után két filmben két különböző szemszögből dolgozta fel az Iwo Jima-i csatát a második világháború csendes-óceáni frontjáról. Az amerikaiak és japánok közötti ütközetet bemutató mozikból egyértelműen a Ken Watanabe főszereplésével készült Levelek Ivo Dzsimáról a jobb film, és nem A dicsőség zászlaja.
Az amerikaiakra fókuszáló sztorival ellentétben a történet japán fele különösebben felfújt cselekmény nélkül, naturalisztikusan mutatja be a kétségbeesett, kudarcra ítélt küzdelmet, amelyet a császár csapatai folytattak a sziget megtartásáért a háború utolsó hónapjaiban. Az alkotásban szinte valós időben látjuk, ahogy a katonák személyes és nemzeti büszkesége is összeomlik, miközben kétségbeesetten kapaszkodnak a győzelem egyre halványuló reménye után.
7. Godzilla: Minus One (2023)
Na jó, az utóbbi évek egyik legjobb szörnyfilmjének csak az első pár jelenete játszódik a második világháború alatt, és a japánok azokban sem a szövetségesekkel, hanem mindenki kedvenc gigahüllőjével küzdenek. Mégis háborús filmnek tekinthető a Minus One, hiszen fő témája (a szokásos szörnyes pusztításon kívül) az, hogy a japán társadalom hogyan állt neki feldolgozni a megalázó veszteséget a második világháború vége után.
Egy ilyen sztorihoz nem is lehetne találni jobb főhőst Kōichi Shikishimánál (Ryunosuke Kamiki) akinek kamikaze-pilótaként az utolsó pillanatban inába száll a bátorsága, és elmenekül a csata elől. Ám Godzilla elől nem tud: szégyenével együtt a szörnyeteg a háború utáni években sem tűnik el, a fiatal férfinak (és az egész országnak) pedig komolyan össze kell kapnia magát, hogy kezdhessen valamit a problémával.
