Van egy filmfesztivál, ahol minden a műfaji filmekről szól, a fantasyről, a horrorról, a sci-firől, az akcióról és a thrillerről. Pontosabban, több ilyen fesztivál létezik, de a legnagyobb múltú és talán a legnépszerűbb az 1968-ban alapított Sitges Film Festival, ahol a vetítésekhez különböző programok, beszélgetések is kapcsolódnak. A Barcelonától fél óra vonatútra található tengerparti kisvárosban ebben a periódusban minden a fesztiválról szól, az utcákon mindenki horror- vagy sci-fi témájú pólókban közlekedik, és árulnak is rengeteg hasonló témájú ruhát, posztert, akciófigurát és minden elképzelhető filmes merchandise-t. A leglátványosabb attrakció a Zombie Walk, amikor a jelentkezőket zombinak sminkelik ingyen és bérmentve, hogy aztán sötétedéskor hörögve és rángatózva átvonuljanak a városon. (Lásd a mellékelt fotókat.)

Az idei, 56. alkalommal megrendezett eseményen négy magyar filmet is vetítettek, a Műanyag égboltot, a Kojot négy lelkét, a Szürkület felújított kópiáját és az Átjáróházat – Madarász István filmje a díjkiosztón kapott is egy „Special Mention”-t, azaz a Noves Visions (Új Víziók) nevű szekció zsűrije kiemelésre méltónak gondolta. A Port.hu tudósítója ezeket a filmeket nem nézte meg (mert már látta őket idehaza), cserébe próbálta levadászni az összes sci-fit a kínálatból. Íme a végeredmény.

Mars Express

2200-ban járunk, Aline Ruby magánnyomozót és android társát egy gazdag üzletember azzal a feladattal bízza meg, hogy kutassanak fel egy hírhedt hackert. Ahogy az ilyenkor megszokott, a szálak magasra, pontosabban a mélybe, a Mars bűnözői alvilágába vezetnek, ahol a páros „agyfarmokra”, egy eltűnt lányra, és olyan összeesküvés-hálózatra bukkan, amely az univerzum egyensúlyának felborításával fenyeget.

A francia Jérémie Périn filmjében van minden, mint a búcsúban. Stílusában a japán cyberpunk animékre hajaz, de merít a klasszikus (neo) noirokból is, megidézi többek közt Philip Marlow és Philip K. Dick munkásságát, illetve a Watchment, a Robotzsarut és a Szárnyas fejvadászt is, miközben izgalmasan tárgyalja a korrupció és az AI témáját is.

River

A hurokfilmek nem tudnak kimenni a divatból, a sitgesi fesztiválon is volt kettő, ráadásul mindkettő Japánból. A Mondays: See You "This" Week!-ben egy reklámiroda dolgozói ragadnak benne ugyanabban a hétben, a Riverben viszont egy kétperces időhurkot kell a főszereplőknek átélniük, ami izgalmasabb és újszerűbb ötlet.

A helyszín egy több százéves fogadó Kiotóban, ahol személyzet és a vendégek rájönnek, hogy bármit tesznek, két perc múlva visszakerülnek ugyanarra a startpontra. Van, aki arra ítéltetett, hogy ugyanazt a tál rizst egye a végtelenségig, más a fürdőben rekedt beszappanozva, és van, aki eleinte örül is, hogy megállt az idő, mert így nem szorítja a könyvének a leadási határideje. A szereplők együtt próbálnak meg rájönni, hogy mi állhat az anomália mögött, és hogyan tudnának kiszabadulni belőle.

Junta Yamaguchi 2020-ban bemutatott első rendezése (Túl a végtelen két percen) is hasonló ötletre épült, abban egy kávézó tévéjében jelentek meg képek a két perccel későbbi jövőből. A Riverben is a humor dominál, az összes ziccert leüti a film, a kétperces „újraindítások” miatt pedig egyáltalán nincsenek üresjáratok a cselekményben. A végén pedig kapunk egy olyan slusszpoént, ami egyértelművé teszi, hogy a Rivernek a sci-fi kategóriában is ott a helye.

Superposition

Úgy indul a dán Karoline Lyngbye filmje, mint egy családi dráma. Egy koppenhágai házaspár a fiatal gyerekükkel beköltözik egy erdei házba, hogy kiszakadjanak egy kicsit a civilizációból, elvágva magukat teljesen a külvilágtól. A férj egy podcastben dokumentálja az egyévesre tervezett kísérletet, a felvett fájlokat pedig, net hiányában, postán adja fel. Az összezártság és az izoláció miatt felnagyítódnak köztük a meglévő párkapcsolati problémák, de a helyzet akkor válik drámaivá, amikor a házaspár kisfia eltűnik, az előkerülése után pedig azt állítja, hogy az anyja nem is az anyja. Majd az is kiderül, hogy nincsenek is annyira egyedül az erdőben.

A Superposition szép lassan kúszik a néző bőre alá, és hiába lehet egy idő után sejteni, hová fog kifutni a sztori (mintha a Felettünk a Föld, a Coherence és a Mi lett volna az inspiráció), sci-fibe oltott pszichológiai thrillerként így is kiválóan működik, a vége pedig olyan gonosz, hogy arra Jordan Peele is csak csettintene.

Monolith

A podcasteket már a filmekben sem lehet kikerülni, az ausztrál Matt Vesely debütáló rendezésében is egy podcaster a főszereplő. A Lily Sullivan által alakított újságírónő valójában kényszerből vág bele a műfajba, újságíróként ugyanis botrányba keveredik, és más lehetőséget nem lát a karrierje megmentésére. Műsorában, amelyet saját házában rögzít, megmagyarázhatatlan jelenségekkel foglalkozik, így jut a tudomására, hogy egyik hallgatója talált egy rejtélyes fekete téglát. Nyomozni kezd, és hamarosan kiderül, több ilyen semmiből felbukkanó „tégla” létezik, és az sem zárható ki, hogy idegen eredetűek ezek tárgyak.

Vesely filmjének különlegessége, hogy végig a főszereplő házában játszódik, és bár kis túlzással hangjátékként is működne, az élményhez sokat hozzátesz, hogy látjuk is a Gonosz halott: Az ébredés sztárját, Lily Sullivant, ahogy másfél óra alatt az összes érzelmet bemutatja a fásultságtól a frusztráción át a rettegésig.

Divinity

A halhatatlanság titkát kutatja a világtól elzárt laboratóriumában egy tudós, aki még apjától örökölte meg a projektet. A biztonsági rendszerét kijátszva betör hozzá egy titokzatos származású testvérpár, akik túszul ejtik a férfit, és rákötik a még csak prototípusként létező, ezért életveszélyes találmányára. A tudós csak abban reménykedhet, hogy a közelben élő, testépítő fivére kiszabadítja.  

A szinopszis alapján Eddie Alcazar filmje lehetne „hagyományos”, B-kategóriás sci-fi is, de a Sundance Filmfesztiválon debütált, Steven Soderbergh által producerált Divinity nem nagyon hasonlítható semmihez, de főleg nem egy mainstream produkcióhoz. Szürreális, fekete-fehér víziót alkotott stilizált helyszínekkel, praktikus effektek és stop-trükkös technika használatával. Az eredmény egy olyan vizuális trip, amelyben a történet másodlagossá válik, de másfél órás, zseniálisan elborult videóklipként mégis kiváló szórakozás azoknak, akik nyitottak a bátran kísérletező produkciókra. Kiváló a casting (a főszerepet alakító veterán Stephen Dorff mellett Bella Thorne-nak és Scott Bakulának is fontos szerep jut), ahogy a Cypress Hill-tag DJ Muggs által jegyzett zene is kiválóan fokozza a pszichedelikus hatást.

Restore Point

2041-ban járunk, valahol Közép-Európában. A társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek miatt megszaporodtak az erőszakos bűncselekmények, de a tudósok megtalálták a megoldást. Aki szeretné, az egy új technológiával kétnaponta „lementheti” a tudatát és az aktuális emlékeit, így ha gyilkosság áldozatává válik, akkor vissza lehet állítani a korábbi állapotát, vagyis folytathatja az életét. A 48 órás határidő leteltével azonban ez a lehetőség megszűnik, akinek pedig eleve nincs restore pointja, azaz visszaállítási pontja, az nem támadhat fel.

Ez történik egy meggyilkolt férfivel is, ami azért gyanús, mert pont annak a cégnek dolgozott, amelyik a technológiát kidolgozta és kontrollálja. Egy ambiciózus, fiatal nyomozó megpróbálja kideríteni, hogy mi állhat a háttérben – és a válasz természetesen az, hogy egy szövevényes összeesküvés.

Nem sűrűn találkozhatunk cseh sci-fi thrillerrel, ebből a szempontból kuriózum Robert Hloz filmje. Izgalmas az alapötlet, a világépítést sem érheti kritika, a sztori azonban egyszerre kiszámítható és túlbonyolított, aki pedig látta a Szárnyas fejvadászt, a Különvéleményt vagy az Upgrade – Javított verziót, azt aligha fogja meglepetés érni.

Awareness

A tinédzser Iannek van egy különleges képessége, vizuális illúziókat tud mások elméjébe vetíteni. Apjával közösen ezt kisebb csalások és lopások elkövetésére használják, az egyik akciója után azonban felfigyel rá egy titkos szervezet. Az ügynökeik azt állítják, Ian nincs egyedül, mások is birtokában vannak ennek a képességnek, egyikük, a nagy hatalmú Perceptor pedig holtan akarja látni őt. Ian nem tudja, kinek higgyen, egy fiatal nő segítségével ezért megszökik, és megpróbál túlélni a két ellentétes frakció szorításában.

A spanyol Daniel Benmayor filmje ambiciózus, szeretne ugyanabban a ligában játszani, mint a nagy hollywoodi produkciók, a világépítés, a fényképezés és a zene rendben is van, csak az akciójeleneteken mutatkozik meg a rutin hiánya, a sztori háttere pedig gyanúsan hasonlít Eleven múltbéli szálára a Stranger Thingsből.

A film elérhető a Prime Video kínálatában.