Láttuk Fliegauf Bence démonos Jimmy Jaguráját, plusz egy kiváló sorozatgyilkosos-cápás filmet, olasz maffia-kungfu hibridet, és egy BDSM tragikomédiát.
Ahogy a legtöbb filmfesztiválon, úgy a legfontosabb kelet-európai mustrán, Karlovy Varyban sincs hiány a nagyon komoly és nagyon lassú szerzői filmekből, amelyekben halmozottan hátrányos helyzetű és/vagy traumatizált emberek szenvednek nagyon deprimált környezetben. Ezek helyett most azokat a filmeket listázom az idei fesztiválról, ahol már az alapkoncepció is kellemesen unortodox volt.
Jimmy Jaguar
A fesztivál versenyprogramjába egyetlen magyar filmként bejutott Jimmy Jaguar premiervetítésén elég nehéz volt a vászonra koncentrálni a folyamatos mozgolódás miatt, mert nagyjából negyedóra után elkezdtek kiszállingózni a nézők. Ebből akár arra is lehetne következtetni, hogy nézhetetlenül rossz Fliegauf Bence új rendezése, de inkább elvárásmenedzselési problémákról lehet szó. A fesztiválkatalógus (és a hivatalos magyar szinopszis) okkult krimihorrort ígér, amiben két férfi azt állítja, hogy megszállta őket a Jimmy Jaguar nevű démon és ezért követtek el egy emberrablást, majd egyikük szektát alapít, ahová beépül egy nő (Jakab Juli), és közben folyik a rendőrségi nyomozás is. Mindez valóban megtörténik, csak az nem derült ki az összefoglalóból, hogy az események áldokumentumfilmként bomlanak ki, vagyis azok a nézők, akik egy hagyományosabb ijesztgetés reményében érkeztek, azzal szembesültek, hogy egy fiktív dokustáb beszélőfejes riportját látják, amelyben többek közt egy nyomozó (Balla Eszter), egy pszichiáter (Feldmár András) és érintett szektatagok (Kizlinger Lilla, Sólyom Aliz) mesélnek a kamerának, de láthatjuk egy interjúműsor főpróbáját is a partizános Gulyás Márton vezetésével (aki más néven ugyan, de gyakorlatilag magát alakítja).
Minimálisnál is kevesebb költségvetésből nyilván ebben a formátumban lehetett csak elkészíteni a filmet, és figyelembe véve a pénztelenséget és az egyéb nehézségeket (több éven át húzódó forgatás, folyamatos újraírások), technikai szempontból kiváló munkát végzett a stáb, ahogy a casting is perfekt (Major Erik és Peer Krisztián párosára bármikor fel lehetne húzni egy ortodox démonos horrorthrillert), csak a fókuszt sikerült elveszíteni valahol menet közben. A Jimmy Jaguar áldokumentumfilmkét sajnos nem elég szellemes (cserébe önismétlő), egyéb műfaji izgalmakat pedig nem kínál.
Zodiac Killer Project
Hasonlóan Fliegauf Bence filmjéhez, Charlie Shackleton rendezése is okozhatott meglepetést a felkészületlen nézőknek, igaz, a fiatal brit alkotó a vetítés elején figyelmeztette a közönséget, hogy aki arra számít a címből kiindulva, hogy bármi újat meg fog tudni a zodiákus gyilkosról, az csalódni fog. Shackleton ugyanis azt meséli el, hogy milyen filmet készített volna, ha megkapja a jogokat az ügyben önszorgalomból nyomozó egyik rendőr önéletrajzi könyvéhez. A stáb felkeresi azokat a helyszíneket, amelyek – vagy amelyekhez hasonlók – szerepeltek volna a tervezett produkcióban, és miközben üres épületeket, folyosókat és tárgyakat nézegetünk, Shackleton ismerteti, hogy nagyjából mi történt volna az adott jelenetben, miközben próbál ügyelni arra is, hogy ne kövessen el jogsértést.
A Zodiac Killer Project valójában nemcsak arról szól, hogy ha már Shackleton időt és energiát fektetett az adaptációba, akkor nem akarta teljesen elengedni az ötletet, hanem műfaji paródiát is látunk. A rendező állítása szerint nagy rajongója a true crime műfajának, és betéve ismeri az összes klisét, úgyhogy egyben tükröt is állít a Netflixre, az HBO Maxra és a különféle platformokra számolatlanul érkező bűnügyi dokusorozatoknak, azzal, hogy rámutat az általuk használt, szakállas képi és dramaturgiai sablonokra.
Kika
Kedves romkomként indul Alexe Poukine filmje: a szociális munkás Kika összeismerkedik egy bringaszervízben dolgozó férfival, és annyira beleszeret, hogy el is válik a férjétől, de még mielőtt elkezdődnének a mézeshetek, új partnere stroke-ot kap, és meghal. A nő lehetetlen anyagi helyzetbe kerül, miután ráhárulnak a temetési költségek, plusz van egy gyereke a korábbi kapcsolatából, akit illene eltartania, és kiderül, hogy még terhes is. Szociális munkásként korábban megismerkedett egy nővel, aki a használt bugyijait árulja jó pénzért a neten, és úgy dönt, elkezdni követi a példáját, és hamarosan már élőben is vállal BDSM-ért rajongó és/vagy a megalázástól felizguló kilenseket.
A Kika abban különbözik a közelmúltban bemutatott, hasonló témákat boncolgató filmektől (lásd: Jókislány, Pillion), hogy a főszereplő kizárólag a pénzért veti bele magát ebbe a világba, ráadásul semmi érzéke nincs hozzá – kesztyűben nyúl a péniszhez, ahogy mondani szokás. Alexe Poukine filmje emiatt amennyire drámai helyenként, annyira bizarrul vicces is, például amikor az egyik kliens megkéri, hogy ürítsen rá, amire nem hajlandó, így végül kompromisszumként „elvitelre” adja a csomagot egy nejlonzacskóban.
Veszélyes állatok
A rossz cápás filmekkel óceánt lehetne rekeszteni, ahogy a sorozatgyilkosos műfajt is alaposan elcsépelték már, de mi lenne, ha valaki képes lenne ötvözni a két zsáner legjobb aspektusait meglepő magabiztossággal? Van ilyen film, Sean Byrne rendezte, főszereplője a Tucker nevű pszichopata, akinek az a hobbija, hogy cápatúrára érkező turistákat rabol el, és a saját szórakoztatására cápaeledelt csinál belőlük, miközben dokumentálja is az etetést. Új áldozatjelöltje egy magányos amerikai szörföslány, aki harciasabb mint az elődei, ráadásul amikor eltűnik, egy előző nap megismert ausztrál srác is megpróbálja felkutatni.
Byrne nem reformálja meg egyik műfajt sem, egyszerűen csak tökéletes ritmusban paráztatja a nézőket, a fordulatok pedig olyan precízen követik egymást, ahogy az a forgatókönyvírói bibliákban meg van írva. A fesztivál katalógusában A bárányok hallgatnakot és a Fűrészt emlegetik mint előképeket, amiből az előbbi talán túlzás, de a trancsírozásban valóban felveszi a film a versenyt a gore klasszikusaival. Ehhez jön még egy vagány final girl (Hassie Harrison), akinek tényleg elhisszük, hogy mindent kibír, egy imádnivalóan rohadék Jai Courtney mint főgonosz, némi romantika (!) és kész is a tökéletes nyári popcornmozi.
Magyar bemutató: augusztus 14.
La città proibita (A tiltott város)
Valahol Kínában egy apa oktatja kung-fura a két kislányát, amikor is a hatóság érkezésére az egyiküknek el kell bújnia a házban, a kommunista állam egyke politikája miatt ugyanis a családnak papíron csak egy gyereke lehet. Ugrunk vagy 30 évet az időben, fiatal nő ront be egy kínai étterembe, a testvérét keresi, és aki nem működik együtt vele, azt alaposan megagyalja. Amikor dolga végeztével kilép az utcára, kiderül, hogy a helyszín valójában Róma, itt tűnt el a nővére, akiért az egész várost felforgatja.
Gabriele Mainetti rendezése mégsem „csak” egy Olaszországban játszódó kung-fu film, hanem amolyan kínai-olasz fúziós fogás, a másik szálon ugyanis a helyi és a kínai maffia akasztja össze a bajszot, illetve belekeveredik az ügybe a családja éttermében szakácsként dolgozó Marcello is, akinek pedig az apja tűnt el. Külön-külön lehet, hogy mindkét szál közhelyesnek hatna, így együtt mégis működik, pláne hogy a harcművészeti és a gengszterfilmes elemek mellett humor, melodráma és romantika is színesíti a menüt. Enrico Borello meggyőző a (természetesen) anyakomplexusos tékozló fiú szerepében, de a show-t a veszett vadmacskaként tomboló Mei alakítója, az eredetileg kaszkadőr Yaxi Liu lopja el, aki egy „igazi” felsőpolcos kung-fu filmből se lógna ki.
El Jockey (A zsoké)
Remo híres-hírhedt zsoké, akit józanul nem láttak még versenyezni. Karrierje veszélybe kerül, a szálakat a háttérből mozgató maffiózók megfenyítik, hogy ha a következő futamot nem nyeri meg, csúnya dolgok fognak vele történni. Ehhez képest Remo nem lassít, piával veszi be a lovaknak szánt doppingszert, és végül a kórházban köt ki, ahonnan komoly fejsérüléssel, emlékek nélkül, női ruhában távozik, és a folytatásban a városban lófrál, újszülöttként csodálkozva rá mindenre és mindenkire.
Az argentin Louis Ortega rendezése, a Kill the Jockey (Argentína legutóbbi Oscar-nevezettje) ennyiből ítélve sem hangzik egy könnyen bekategorizálható filmnek, de akkor a spontán táncjelenetekről vagy a természetfeletti elemekről (hősünk egy ponton elkezd például lebegni) még nem is beszéltünk. A vetítés előtt a zsokét alakító, élőben is nagyon karizmatikus Nahuel Pérez Biscayart azt javasolta a közönségnek, hogy felejtsék el a logikát, és inkább zsigeri szinten próbálják élvezni a filmet, ami valóban egy jó stratégia, de ettől függetlenül kiválóan lehet agyalni a különféle értelmezési lehetőségeken is.
About a Hero
Komoly fesztiválokon ma még szentségtörésnek számítana mesterséges intelligenciával készített filmek beválogatása és vetítése, de egészen más a helyzet, ha egy kísérleti jellegű produkcióról van szó, amely épp azt a kérdést feszegeti, hogy pótolható-e az emberi kreativitás és szellem a gépek által. Piotr Winiewicz rendezőnek az a kiváló ötlete támadt, hogy létrehozott egy Kaspar nevű AI asszisztenst, „megetette” vele a legendás Werner Herzog összes művét, majd arra utasította, hogy írja meg ez alapján egy herzogos film forgatókönyvét. Az MI egy áldokumentumfilm szkriptjével állt elő, amelyben maga Herzog nyomoz egy gyárban történt rejtélyes haláleset után, ami lehet gyilkosság vagy akár öngyilkosság is, de a férfi munkájához (egy örökmozgón dolgozott) mindenképpen köze van. Megszólalnak szemtanúk, szakértők és a férfi özvegye is, miközben a lét legvégső kérdései is terítékre kerülnek, és olyan magvas gondolatok hangzanak el, mint hogy
nem fizikai lények vagyunk spirituális síkon, hanem spirituális lények fizikai síkon.”
A kísérletnek két tanulsága van. A borítékolható, hogy egy AI természetesen nem tud Werner Herzog-filmet készíteni, a másik pedig, hogy ennek ellenére már semmi se biztos. Ha például végignarrálja a filmet Herzog a jellegzetes német akcentusával, akkor már nem lehetünk biztosak benne, hogy őt halljuk (és valóban nem, a stáblistáról kiderül, hogy klónozták a hangját), miközben hiába vagyunk meggyőződve arról, hogy a másik híres nyilatkozó, Stephen Fry is biztos AI, ő valóban megszólal, ahogy az egyik epizódszerepet alakító Vicky Krieps is részt vett a projektben a hús-vér valójában. A sztorit illetően is csak találgathatunk, hogy melyik részét generálta az MI, mindenesetre egy idő után, amikor egyre zavarosabbá válik a cselekmény, az ál-Herzog fellázad, és kijelenti, hogy ő majd lezárja a történetet, ami ezek után már saját magát, illetve a projekt abszurditását is kommentálja.
If I Had Legs I'd Kick You
Anya-lánya vagy apa-fia családi drámát láttuk már jó párat, de olyat még nem, ahol a gyereket nem hajlandó megmutatni a kamera. És nem az az egyetlen furcsaság a fura című If I Had Legs I'd Kick You (Ha lenne lábam, beléd rúgnék) című filmben, mert miután megismerjük a Rose Byrne által alakított anyát, Lindát, aki hazaviszi a rejtélyes betegségben szenvedő kislányát, tanúi lehetünk annak, hogy a nappaliban leomlik a plafon egy része, és a helyén maradó fekete lyukban fura jelenségek látszódnak. A következő jelenetben felébred Linda, amiből arra tippelhetünk, hogy bizonyára csak álmodta az eddigieket, de nem, a lyuk még mindig ott van, a kislányt valamiért továbbra sem látjuk, viszont kiderül, hogy az idegösszeomláshoz közel járó nő amúgy pszichológusként praktizál, és miközben hurcolja a lányát a speciális iskolába, és férje távollétében próbálja intézni a lakásfelújítást, még a kliensei is alaposan lefárasztják.
Mary Bronstein filmjének tempóját nem könnyű felvenni (a gyártó az A24, az egyik producer a Csiszolatlan gyémántot is jegyző Josh Safdie, amiből már lehet következtetni a tónusra), de megéri megpróbálni, mert a végére összeáll a kép, és kapunk egy izgalmas és unortodox pszichológiai portrét, nem kis részben Byrne-nek köszönhetően, aki a Berlinalén megkapta a legjobb főszereplőnek járó Ezüst Medvét. A film legnagyobb és legkellemesebb furasága mégis az, hogy a legendás showmester, Conan O’Brien alakítja benne Linda karakterének kollégáját, és annak ellenére nagyon jó, hogy nem is kell viccesnek lennie.
