Azzal valószínűleg mindenki tisztában van, hogy az Oscar-díj nem mindig a minőség garanciája, a győztes kihirdetése után elég gyakran fellángolnak a viták. Vannak olyan filmek, amelyek eleve megosztóak, de akadnak olyanok is bőven, amelyekről utólag, évekkel, évtizedekkel később újranézve derül ki, hogy csak a pillanatnyi közhangulat vagy egy ügyes Oscar-kampány miatt győzhettek. Összegyűjtöttünk 8 olyan filmet, amely utólag már az adott év jelöltjei közül sem emelkedik ki, sőt, van amelyikre már nem is emlékszünk.

Cimarron (1931)

A drága szuperprodukciók már 90 évvel ezelőtt is mágnesként vonzották magukhoz az aranyszobrokat, a Cimarron sikere legalábbis erről árulkodik. A világválság hajnalán készített, Edna Ferber azonos című regényén alapuló filmbe az RKO Pictures több mint 1,5 millió dollárt invesztált be, így a 28 kamerával rögzített látványos csatajelenetekben 5 ezer statisztát tudtak felvonultatni.

A filmtörténet első Oscar-díjas westernje sajnos nem öregedett jól, sőt

az indiánokkal, feketékkel és zsidókkal kapcsolatos sztereotípiái már a 30-as években is sértőek voltak.

A nagyközönség persze szerette, más kérdés, hogy magas költségvetés és a gazdasági világválság negatív hatásai miatt így sem lett túl sikeres. Érdekesség: a regényből 1960-ban készült egy másik, sokkal korszerűbb hollywoodi feldolgozás Anthony Mann rendezésében.

A nagy Ziegfeld (1936)

A fontoskodó életrajzi filmekért már a 30-as években is rajongott az Akadémia,

amire kiváló példa Robert Z. Leonard drámája, amelyben 3 teljes órán át követhetjük egy Broadway-producer, Florenz Ziegfeld (William Powell) életét, aki közben semmilyen jellemfejlődésen nem megy át. A filmben vannak látványos (színpadi) jelenetek, meg is kapta az akkor még létező, legjobb táncrendezőnek járó Oscart is a legjobb film és a legjobb női főszereplő mellett (Luise Rainer), és Powellnek is jár a dicséret, amiért elviselhetővé tudta tenni a kiállhatatlan főszereplőt, de a háromórás játékidőre akkor sincs mentség.

80 nap alatt a Föld körül (1956)

Jules Verne klasszikusának talán leghíresebb adaptációja négy kategóriában is bezsebelte az Oscart (legjobb film, forgatókönyv, fényképezés, zene), amin a korabeli közönség aligha lepődött meg, mert a produkciót telezsúfolták sztárokkal, még a kisebb szerepekben is olyan nevek tűntek fel, mint Frank Sinatra, Marlene Dietrich vagy Buster Keaton. Emellett a látvánnyal sem spóroltak, 13 ország 112 helyszínén forgattak, a statisztákkal együtt 68.894 embert, illetve 7959 állatot mozgattak meg és 74.685 kosztümöt gyártattak le.

Cirkuszi látványosságként működne is a film, ha David Niven rendező nem állítaná meg állandóan a sztorit, hol egy 15 perces táncjelenet, hol egy 20 perces bikaviadal, vagy egy 10 perces akrobatabemutató kedvéért. Ma már aligha gondolhatja bárki is komolyan, hogy Oscart érne egy ilyen súlytalan, háromórás bohóckodás.

Gigi (1958)

Vincente Minnelli musicale annak idején rekordot állított fel, kilenc Oscar-díjat nyert, igaz, a 11 szobros Ben-Hur már a következő évben letaszította a trónról. A Colette nevű írónő Gigi című regényén alapuló, a századforduló Párizsában játszódó film kétségkívül színes és csillogó, de a sztorija és a konfliktusai papírvékonyak, és a gazdag és jóképű főhősével se könnyű azonosulni, akinek az a legnagyobb problémája, hogy unja az életét. Nem is csoda, hogy a Gigi mára kikopott a köztudatból.

Távol Afrikától (1985) 

Sydney Pollack romantikus drámája, amely Karen Blixen dán írónő Volt egy farmom Afrikában (Out of Africa) című önéletrajzi könyvét dolgozta fel szabadon, hét Oscar-díjat is besöpört, köztük a legjobb adaptált forgatókönyvét, pedig éppen a szétfolyó dramaturgia a legnagyobb hibája. A díjak ellenére a kritika sem volt egyöntetűen lelkes, főként a hosszú játékidőt és Robert Redford alakítását kritizálták, akit partnere, Meryl Streep teljesen elhomályosított. Ebben az időben az Akadémia valamiért nagyon beleszeretett a külföldön játszódó, nagyszabású produkciókba (lásd: Gandhi, A szakasz, Az utolsó császár), és Sydney Pollacknak filmjének is sikerült felülnie erre a trendre.

Miss Daisy sofőrje (1989)

Vannak filmek, amelyeket nem feltétlenül a minőségükért kárhoztatnak sokan, hanem mert már akkor eljárt felettük az idő, amikor elkészültek. Ahhoz nem férhet kétség, hogy a Miss Daisy sofőrjének alkotóit kizárólag jó szándék vezette, amikor megfilmesítették Alfred Uhry színdarabját az idős, zsidó tanárnő (Jessica Tandy) és fekete sofőrjének (Morgan Freeman) barátságáról, csak késtek ezzel a sztorival vagy 40 évet. Rasszizmus témájában ebben az évben Spike Lee sokkal merészebb és frissebb dolgokat állított, akinek a filmje (Szemet szemért) szégyenszemre még jelölést sem kapott, de a jelöltek közé bekerült Holt költők társasága vagy a Született július 4-én is, amelyek összehasonlíthatatlanul erősebb produkciók.

Ütközések (2004)

Paul Haggis drámájával is hasonló a helyzet, mint a Miss Daisy sofőrjével: a jó szándék megkérdőjelezhetetlen, csak a kivitelezésbe lehet belekötni. Az Ütközések esetében még az alapkoncepció is izgalmas, hiszen a Los Angeles-i multikulti világában játszódó történettel az író-rendező azt illusztrálja, hogy a rasszizmus és az előítélet nem egyetlen etnikai csoport privilégiuma, az intolerancia háborújában senki sincs biztonságban, és senki sem immunis a dühvel szemben, amely kirobbantja az erőszakot. Ez egy olyan gondolat, amit azóta se tudott vagy akart más hollywoodi produkció megfogalmazni,

Haggis bátorságát tehát meg lehet tapsolni, csak az a probléma, hogy ezt az „üzenetet” nagyon didaktikus módszerekkel adja át.

Szerelmes Shakespeare (1998)

John Madden történelmi romkomjával szemben különösebb kifogásaink nem lehetnek, leszámítva, hogy

történelmietlen, középszerű és a 7 Oscarjával masszívan túlértékelt.

Hogyan fordulhatott elő, hogy egy ilyen súlytalan limonádé elorozta a legjobb filmért járó szobrot minden idők egyik legjobb háborús filmjétől, a Ryan közlegény megmentésétől? Vagy hogy kaphatott Gwyneth Paltrow oscart, amit ráadásul mindenidők egyik legkínosabb oscar-beszéde követett.

Úgy, hogy Harvey Weinstein olyan gátlástalan, egész pályás letámadásra épülő Oscar-kampányt indított, amiről azóta leleplező cikkek tucatjai születettek, és ami végérvényesen átformálta azt, ahogy a kampányolás folyik a díjszezonban.

Via: Time Out /  Screencrush / CBR