A 10 legjobb romantikus film, amelynek nem jönnek össze a végén

A mozis románcok legtöbbjében borítékolni lehet a végkifejletet, így ha még közbe is szól egy hatalmas jéghegy, a szerelmesek általában egymásra találnak. Van azonban néhány olyan példa is, amikor a pár tagjai nem egymás oldalán kötnek ki. SPOILEREK!

Annie Hall

Alvy Singer, a negyvenéves tévékomikus (Woody Allen) magánélete rendkívül zavaros. Egyrészt idegbeteggé teszi New York állandó lüktetése, másrészt a közelmúltban elhagyta a barátnője. Ebben a felfokozott lelkiállapotban Alvy visszatekint az életére, a gyerekkorától kezdve egészen a különböző nőügyekig. Közülük is kiemelkedik az Annie Hallhoz (Diane Keaton) fűződő kapcsolata. Egyfelől inába szállt a bátorsága, hogy elkötelezze magát, ám amikor Annie hátat fordított neki, mindenáron vissza akarta szerezni. Woody Allen egyik legjobb, négy Oscar-díjas filmjében hiába nem marad együtt a két főhős, a rengeteg poén miatt, amit a cselekmény során kapunk, eszünkben sincs szomorkodni a végén.


Szólíts a neveden

Egy nyár Észak-Olaszországban. Elio (Timothée Chalamet), a 17 éves amerikai srác számára maga a paradicsom. A szüleivel együtt minden évben ugyanabban az ódon villában és környékén tölti a vakációt, és ugyanazok a régi barátok veszik körül. Buliznak, strandolnak, zenét hallgatnak, beszélgetnek és persze szerelembe esnek. Elio apja művészettörténész, aki minden évben befogadja néhány hétre egy tanítványát. Ezúttal a doktori disszertációján dolgozó Oliver (Armie Hammer) érkezik, aki megzavarja a boldog harmóniát. Nem illik ide. Túl laza, túl szép, nem tudni, mit akar. Ez a nyár más, mint a korábbiak. Boldog és furcsa, szerelemmel és bánattal teli. És mire véget ér, már semmi nem lehet ugyanolyan, mint addig volt.

Ez a keserédes, érzékeny love story nemcsak a rendező, az olasz Luca Guadagnino számára hozta meg a nagy áttörést, de itt fedezte fel a világ Timothée Chalamet-t is. Kritikusunk szerint „nehéz pontosan megfogalmazni – és nem túlelemezni –, miért olyan jó, mert baromi jó. Van benne hetykeség, egy icipici kivagyiság, mellette melankólia és törékenység,

és egyszerűen nem lehet nem nézni”.


Portré a lángoló fiatal lányról

A XVIII. századi Franciaországban Héloïse-ról (Adèle Haenel) portrét rendel grófi családja, hogy a festmény segítségével házasítsák ki. A fiatal lány viszont nem akarja elveszíteni a szabadságát, mindent megtesz a kényszerházasság ellen, így a bretagne-i szigetre érkező festőnő, Marianne (Noémie Merlant) társalkodónőnek adja ki magát, hogy megfigyelhesse a vonásait. A közös séták során Marianne-nak nemcsak arra kell vigyáznia, hogy Héloïse előtt ne derüljön ki az igazi feladata, de egyre nehezebben tud ellenállni a lány vonzerejének is. Kritikusunk – aki szerint a mű szívbe markolóan, érzékenyen és képileg is lenyűgözően beszél sorsról, szerelemről, vágyról, egyenjogúságról és önállóságról két csodálatos női alakítással a középpontban – ezt az alkotást választotta az évtized legjobb filmjének.


Szerelmes Shakespeare

1593 nyarán William Shakespeare (Joseph Fiennes) kutyaszorítóban találja magát. A londoni színházi élet ifjú titánja alkotói válságban szenved: semmilyen épkézláb ötlet nem jut az eszébe. Akárhogy sürgetik a mecénások és a színházigazgatók, képtelen folytatni legújabb darabját. Leginkább múzsára lenne szüksége. Amikor megismerkedik a gyönyörű Lady Violával, nyomban szerelemre gyullad iránta. Az ihlet visszatér, és William a maga érzelmeit szövi új darabja soraiba. Ám a sors közbeszól, és Erzsébet királynő parancsára Lady Violának hozzá kell mennie Lord Wessexhez.


Annak ellenére, hogy John Madden rendezésének a vége nem a szokásos boldog egymásra találás, a cselekmény folyamán történtek miatt még így is sokkal inkább romantikus komédia, mint romantikus dráma, így mindig nagy öröm újranézni. Főleg, hogy

tartsa bár mindenkit a Violát alakító Gwyneth Paltrow Oscarját a legkevésbé megérdemelt díjnak, maga a film nagyon szellemesen mesél el egy fiktív háttértörténetet az irodalomrajongók számára.


Szerelemre hangolva

Hongkong, 1962: Chow, a helyi napilap főszerkesztője és felesége új lakásba költöznek egy előkelő környéken. Ugyanazon a napon költözik melléjük Li-Zhen és férje. Feltűnő, hogy mindketten házastársuk segítsége nélkül költöztek be. Egyre több időt kezdenek együtt tölteni, miután párjuk munkára hivatkozva sokat marad távol.

Egy napon rájönnek, házastársaik éppen egymás szeretői.

A felfedezés sokkolja mindkettejüket. Chow azonban őriz egy titkot…


Wong Kar-wai alkotása a tartózkodás erotikájának filmje. Rendkívül érzékeny, lírai és melankolikus látomás, amelynek hősei sajátos időtlenségben élnek. A két szemérmes szerető a képzelődésben vagy néma felidézésben éli meg a legfelkavaróbb érzelmeket – tényszerű történés és képzeletbeli között a határok így bizonytalanul elmosódnak. Úgy tűnik, együtt szövik belülről, ki-ki a maga módján a megvalósíthatatlan szerelem állomásait. Legtöbbször nem is tudjuk, kié a fantáziakép: a férfié vagy a nőé, olyan felcserélhetők lesznek, ha nem éppen szándékosan azonosak. A megkettőzés költői (ir)realitásba vonja az ábrándot, a közelség csodáját sugallja, és megteremti a film aurájának bonthatatlan egységét.


Kaliforniai álom

Mia, a feltörekvő, fiatal színésznő (Emma Stone) és Sebastian, a szépreményű jazz-zongorista (Ryan Gosling) az angyalok városában, Los Angelesben keresi az álmait. Mia meghallgatásról meghallgatásra jár, és csak arra vágyik, hogy végre ne szakítsák félbe, Sebastian pedig szenvedélyesen küzd azért, hogy a klasszikus jazzt újra divatba hozza. Távlati terveikben a hollywoodi karrier, illetve egy saját zenés klub megalapítása szerepel – ekkor botlanak egymásba egy zsúfolt autópálya kellős közepén. A két fiatal szerelemre lobban, és vállvetve segíti egymást a kudarcokkal kikövezett úton. A sikerért keményen meg kell küzdeniük, ám eljön a nap, amikor dönteniük kell, mennyit hajlandóak feláldozni az álmaikért…


Damien Chazelle (Whiplash, Az első ember, Babylon) filmjének elsősorban kiválóan koreografált nyitójelenete emlékezetes, s ha a későbbiekben az általa ábrázolt szerelmi történet kicsit szokványosnak tűnik is,

mindent feledtet a szívhez szóló nagy finálé, amelyben szinte a fent említett Wong Kar-wait idézően olvad egymásba álom és valóság.

A be nem teljesült szerelem témáját egyébként az alkotó új filmjében, a Babylonban is folytatta, hasonló édes-bús modorban.


Egyszer

A Fiú utcazenész, aki Dublin utcáin nappal slágereket, éjjel a saját számait énekli. A Lány cseh emigráns, aki alkalmi munkákból tartja el magát. A Fiú az apjával él, bedolgozik annak porszívójavító műhelyében. A Lány az anyjával és a kislányával él. A Fiút nemrég hagyta el élete nagy szerelme. A Lány nemrég hagyta ott a férjét. Egy nap a Lány megáll a Fiú előtt az utcán, és önfeledten hallgatja a zenéjét. Ő is zenész, de nincs pénze zongorára, ezért egy hangszerboltba szokott bejárni, ahol megengedik neki, hogy zongorázzon. A Fiú elkíséri oda, és ahogy eléneklik az első dalt együtt, egy láthatatlan, de annál erősebb kötelék alakul ki közöttük. A Fiú minden vágya, hogy felvehesse a számait, és szerencsét próbáljon Londonban. A Lány segít neki.

John Carney a legjobb értelemben egyszerű és kisszerű filmjét a maguk a főszereplők, Glen Hansard és Markéta Irglová által jegyzett, Oscarral jutalmazott dal teszi felejthetetlenné, amely a zene erejével fogalmazza meg mindazt, ami fentebb szerepel.


Casablanca

Casablancában mindenki Rick (Humphrey Bogart) mulatójába jár. Ez az egyedüli hely, ahol a nácik elől Amerikába menekülők hamis papírokhoz juthatnak. Rick eddig még mindenkin segített, de egy nap feltűnik régi szerelme (Ingrid Bergman) egy másik férfi társaságában, s akkor egy pillanatra elveszíti korábbi határozottságát... Hogy Michael Curtiz, azaz Kertész Mihály rendezése miért olyan átütő még több mint 80 évvel a bemutatása után is, arról itt zengtünk ódákat. Dióhéjban legyen elég annyi, hogy az alkotók a szerelem, azaz az önérdek, illetve a becsület, a hazafiasság, mások jóléte és biztonsága között választani kényszerülő Rick alakjába nemcsak magát az Egyesült Államokat fogalmazták bele, de a szerelmi történetbe rejtve olyan örök emberi értékekről kapunk felemelő mesét, mint az önfeláldozás és a lemondás.


Napok romjai

Stevens, Darlington Hall főkomornyikja (Anthony Hopkins) hosszú útra készül. Új munkaadója, egy gazdag amerikai üzletember kérésére – aki Lord Darlington kastélyával egyetemben mint egy patinás, ódon bútordarabot, szolgálataival együtt őt is „megvette” – a régi szolgálóhad helyére keres kevesebb számú, de annál rátermettebb személyzetet. Így esik a választása Miss Kentonra, a nem is olyan rég még teljes fényében csillogó kastély egykori házvezetőnőjére (Emma Thompson),

akit vissza szeretne csábítani Darlington Hallba.

 


Útban Miss Kentonhoz különös érzések lesznek úrrá a férfin: átértékelődik elmúlt élete, amit az angol főrendnél kizárólag egyetlen célnak, a tökéletes szolgálatnak, a nagy komornyikká válásnak rendelt alá, miközben gazdájánál a korszak világformáló egyéniségei adták egymásnak a kilincset. A letűnt idő frissen leporolt relikviái, a pompáját vesztő ház elindítja az emlékek özönét:

a becsület és a kötelességtudat szorításában elszállt az egész élete, miközben magára hagyta haldokló apját, és elsuhant mellette egy jó asszony igaz szerelme.


Ilyenek voltunk

Katie és Hubbell tökéletes ellentétei egymásnak, de egy dolog közös bennük. Mindketten a végletekig őszinték. Szinte lehetetlen, mégis egymásba szeretnek. Sőt, nyilvánvaló különbözőségük és a szülői tiltás ellenére összeházasodnak. Házasságuk szenvedélyes és bensőséges, egészen addig, amíg a történelem közbe nem szól. Politikai és erkölcsi nézeteltéréseiket még a szerelem sem képes legyőzni.

Sydney Pollack filmje, Barbra Streisand és Robert Redford legendás párosával a középpontban tökéletes illusztrációját nyújtja annak, hogy mi történik egy, „az ellentétek vonzzák egymást” jegyében egymásra talált szerelmespárral azután, hogy összejöttek.

Katie és Hubbell szerelme a legeslegelejétől el van átkozva, reménytelenül nem illenek össze – a mű pedig keserédes és nagyon is realista példázat arról, hogy vannak kapcsolatok, amiket még az igaz szerelem és az egymás iránt érzett őszinte csodálat sem képes megmenteni.


(via Ranker)