Ha az Üvöltő szelek nem korbácsolt fel elég indulatot, érdemes újranézni ezeket a kétes klasszikusokat.
1. Nevetséges Napóleon (2004)
Ha van tökéletes válasz a „milyen érzés keverni a Xanaxot a marihuánával?” kérdésre, akkor az a Nevetséges Napóleon című film. Jared Hess mindössze 400 ezer dollárból összehozott rendezői bemutatkozása gyakorlatilag új alműfajt teremtett a vígjátékon belül, amit nagyon nehéz definiálni, de nagyon könnyű átérezni. Nem teljesen slapstick, nem teljesen stoner vígjáték, csak egy nagyon pihent, szinte szándékosan buta alkotás, amely nem tart sehova, nincs értelme, mégis lakozik benne valami alattomos vonzerő, amely behúzta az arra érzékeny nézőket. A többiek meg csak értetlenkedtek, hogy mégis mit láttak.
2. Mártírok (2008)
Az első évtizedben a francia filmesek mintha versenyeztek volna abban, hogy ki tud sokkolóbb, kegyetlenebb, erőszakosabb horrorfilmet készíteni. Ekkoriban született A betolakodó, a Kínzó mindennapok, valamint a Magasfeszültség is. Pascal Laugier extrém, vallási témákat is boncolgató, az emberi szenvedés lényegét megragadni kívánó filmje viszont annyira tökéletesen igazította a formát a tartalomhoz, hogy nemcsak az általa kiváltott hányinger és émelygés miatt lett emlékezetes. Abszolút fair gyűlölni a Mártírokat, de be kell látnunk, hogy nem véletlenül lett pont ebből kultuszfilm a New French Extremity összes sokkoló darabja közül.
3. Antikrisztus (2009)
Lars von Trier Depersszió-trilógiája még a polgárpukkasztó dán rendező fekete öves rajongóit is megizzasztotta. A rémálom az Antikrisztussal kezdődött, aztán a baljós világvége-tragédiával, a Melankóliával folytatódott, és az epikus, minden határon túlmenő, öt és fél órás A nimfomániással fejeződött be. Erre a listára azért az Antikrisztus került fel, mert von Trier tizedfordulós megőrülésének ez lett a legikonikusabb darabja: a beszélő róka, Charlotte Gainsbourg és Willem Dafoe hajmeresztő párkapcsolati kegyetlenkedései, és az író-rendező gonosz, pusztító fordulatai minden néző életének egyik legsúlyosabb másfél óráját hozták össze. A nyitottabb, művészkedősebb beállítású rajongóknak fantasztikus élmény volt, nagyon sokaknak viszont simán undorító.
4. Lépj az ürességbe (2009)
Gaspar Noé minden filmjében nagyon sokat kér a nézőtől, cserébe viszont felejthetetlen, extrém rémálmokat ad. A Lépj az ürességbe című film 160 perce például végig egyes szám első személyben, egyetlen ember (Nathaniel Brown) nézőpontjából játszódik, akit ráadásul a film elején meg is ölnek: innentől gyakorlatilag kísértetként lebeg a nagyvárosban, és próbál segíteni sanyarú sorsú barátnőjének (Paz de la Huerta). Ezen kívül nem is lőnék le semmit a cselekményből, csak figyelmeztetnénk, hogy ideg, gyomor, és türelem kell hozzá. A Lépj az ürességbe afféle film, amelyre semmiképp sem lehet legyinteni: aki megnézte, mind szívből imádja, vagy szívből gyűlöli.
10 alapfilm, amit nagyon nehéz végignézni, de életünkben legalább egyszer muszáj
Ezek a mesterművek a filmtörténet megkerülhetetlen remekei, de energiára, bátorságra, és némely esetben gyomorra is szükség van ahhoz, hogy átadjuk magunkat nekik.
Tovább
5. Szerb film (2010)
A Szerb filmben több olyan jelenet is van, amelyhez hasonlót soha senki nem akart látni, és amelyekre soha az életben nem akar majd visszaemlékezni. Ez tény. A film kétes értékű társadalomkritikával támad, és kétes jelentőségű sikert arat abban, hogy minden létező határon túlmenjen, minden ingerküszöböt áttörjön. Van valami furcsa vonzerő és tökéletesség abban, mennyire visszataszító és gonosz ez a film az első percétől az utolsóig. Lehetetlenség jó szívvel bárki figyelmébe ajánlani, de mindenképp meg kell emlékezni róla, ha az évszázad legvitatottabb, legbotrányosabb filmjeiről beszélünk.
6. Prometheus (2012)
Ridley Scott több évtized után tért vissza az általa elindított Alien-frencsájzhoz, és ekkor már látványosan máson járt az agya, mint amikor az 1979-es klasszikust készítette. A Prometheusban nem is voltak igazi xenomorphok, voltak benne viszont kőbuta karakterek, rengeteg filozofálgatás Istenről, és a teremtés természetéről, valamint Michael Fassbender élete alakítása a kiismerhetetlen android, David szerepében. A kritikusok és a nézők egy része nem tudott mit kezdeni a nagyszabású irányváltással, a komolyabb, gondolkodósabb sci-fikre nyitott nézőket viszont meggyőzte a világ újragondolása. A történet aztán a szintén emlékezetes Covenanttel folytatódott (abban smárolja le Fassbender saját magát), aztán amikor a Disney-hez került a frencsájz, úgy döntöttek, hogy elengedik ezt a sztoriszálat. Kár volt érte.
7. Csak Isten bocsáthat meg (2013)
A 2011-es Drive bemutatása után a dán Nicolas Winding Refn az egyik legizgalmasabb, legmenőbb rendezőnek számított, és mindenki tűkön ülve várta, hogy próbálja überelni a stílusos, álomszerű thrillert. A várakozásokat fokozta, hogy következő filmjéhez szintén Ryan Goslingot szerződtette le főszereplőnek. Aztán kijött a Csak Isten bocsáthat meg, ami komolyan sokkolta azokat a nézőket és kritikusokat, akik kevéssé ismerték a rendező Drive előtti munkáit. A Thaiföldön játszódó gengsztersztori azokhoz hasonlóan egy hideg, erőszakos, alig megfogható alkotás lett, amely a közönség nagyrészét inkább taszította, mint vonzotta. Mégis, a mai napig megvannak a védelmezői a vérben tocsogó, kimért rémálomnak, amely ennyi év után már kevésbé tűnik groteszk átverésnek, mint bemutatójakor.
8. Emilia Pérez (2024)
Még másfél évvel a bemutató után is tök jókat lehet veszekedni az Emilia Pérezről, az ezelőtti díjszezon fekete bárányáról, amely musicalként mutatta be egy transznemű kartellvezér nem- és személyiségváltását, illetve merész, túltolt drámát kerekített köré a saját magunkhoz és szeretteinkhez való hűség dilemmáiról, no meg arról, hogy a múltat sosem lehet végleg magunk mögött hagyni. A filmre a folyamatosan ideges anti-woke harcosok is ráugrottak, a kritikusokat is megosztotta. Úgy tűnt, hogy egyedül azoknak tetszett, akik nemcsak nézik, hanem készítik is a filmeket: Denis Villeneuve és Guillermo del Toro is hangosan méltatták azt, az Oscar szavazói pedig 13 jelöléssel ismerték el. Végül – nagyrészt a botrányoknak köszönhetően – csak kettőt nyert meg, de a vitaindító értékéből ez sem vett el semmit. Sőt.
Az Emilia Pérez bemutatja, hogyan műtötték át a tékozló fiút tékozló lánnyá
Avagy 2025: Transzodüsszeia. Ha megszorozzuk egymással az István, a királyt és a Jézus Krisztus Szupersztárt, az eredményből pedig gyököt vonunk, egészre kerekítve megkapjuk az Emilia Pérezt.
Tovább
