A Sátántangó, és ami még mögötte, illetve előtte van. Újra megosztjuk 2025 júliusában, Tarr Béla 70. születésnapjára írott cikkünket, melyben végigvettük a zseniális rendező alapfilmjeit.
Tarr Béla az elmúlt fél évszázad egyik legjelentősebb magyar rendezője, aki mindössze kilenc filmet készített, mielőtt 2011-ben visszavonult, neve mégis fogalommá vált, nemcsak idehaza, de a nemzetközi filmvilágban is. 2003-ban a világ legjelentősebb rendezőit rangsoroló listájában a The Guardian a 13. helyre tette, Tarantinót, Altmant, Almodovárt és Spielberget is megelőzve. Nyert Ezüst Medve-díjat a Berlinalén, 2003-ban pedig Kossuth-díjat kapott.
Nem rangsorolni próbáljuk a munkáit, csak kulcsokat adni a páratlan életművéhez.
Családi tűzfészek (1979)
Tarr Béla alig 22 évesen, hat nap alatt forgatta első nagyjátékfilmjét mindenféle komolyabb filmes előképzettség nélkül. Forgatókönyv nem volt, az amatőr szerepelők irányított improvizációi alapján állt össze az erősen valóságszagú történet. Hasonlóan a kor többi, „lakáskérdést” tárgyaló filmjéhez (A kedves szomszéd, Köszönöm, megvagyunk, Ajándék ez a nap), a Családi tűzfészekben is a lakáshiány és a kényszerű összezártság generálja a feszültséget a szereplők közt. A fiatal Irén kénytelen apósáék lakásában élni, amíg a férje a sorkatonai szolgálatát tölti, de pénzük akkor sincs elköltözni, amikor Laci végre hazatér. Apósa közben folyamatosan szítja a feszültséget, és hűtlenséggel vádolja.
A Tarrt világhíressé tevő filmekkel szemben a rendező itt még a Budapesti Iskola dokumentarista-fikciós irányzatát követi, vagyis
olyan amatőr színészek a főszereplők, akik saját, valós élethelyzetükhez közelálló karaktereket játszanak eredeti helyszíneken,
ebben az esetben Angyalföld egykori munkásnegyedében, a Tripoliszon. Stílusát, megközelítésmódját tekintve a Családi tűzfészek, amely 1979-ben a mannheimi filmfesztiválon nagydíjat kapott, John Cassavetes korai filmjeinek, de leginkább az Arcoknak is rokona.
Jó tudni: Tarr ekkor ismerkedett meg későbbi állandó vágójával, legfontosabb alkotótársával és leendő feleségével, Hranitzky Ágnessel.
Elérhető: Filmio
Őszi almanach (1985)
A Családi tűzfészekhez és a Panelkapcsolathoz hasonlóan az Őszi almanach is lakásfilm, de már nem a dokumentum-játékfilmes irányzathoz tartozik, hanem a rendező későbbi, világhírt hozó filmjeinek stilizáltságát előlegezi meg. Az ötszereplős kamaradráma helyszíne egy lepusztult polgári lakás, szereplői, a tulajdonos Hédi (Temessy Hédi), a fia (Derzsi János) és annak alkoholista barátja (Hetényi Pál), illetve Hédi ápolónője, Anna (Bodnár Erika) és annak élettársa, Miklós (Székely B. Miklós). Mindannyian mohón spekulálnak az asszony pénzére, halála után pedig a lakására.
Az Őszi almanach különlegességét a színészek rögtönzésre épülő, realisztikus játéka és a megvilágítások, kameraállások, díszletek bizarr, kísérteties hangulatának kontrasztja adja. Maga Tarr egy korabeli interjújában ezt „pszeudostílusnak” nevezte, amelyet többek közt a tér művi kialakítása, a színpadias világítás és a kék, piros, sárga, illetve zöld fények használata jellemez – nem mellesleg ez Tarr egyetlen színes filmje.
Jó tudni: A díszleteket Pauer Gyula avantgárd képzőművész tervezte, aki a későbbi Tarr-filmek mindegyikében feltűnt színészként.
Kárhozat (1986)
1988-ban a Liberation című francia folyóirat azt a körkérdést tette fel több alkotónak, hogy miért készít filmet. Tarr a válaszában többek közt ezt írta:
A rendező pályáján új fejezetet nyitó Kárhozat is már ennek a gondolatnak a jegyében készült. Van történet (egy lepusztult bányászvárosban a középkorú Karrer a helyi bár énekesnője után vágyakozik, és amikor csempészmunkát ajánlanak neki, átadja a lehetőséget az énekesnő férjének, hogy a távollétében megkörnyékezhesse a nőt), de nem az a lényeg. Pontosabban nemcsak ez a történet, hanem Tarr szavaival:
egy falfelület is történet, meg az is egy történet, hogy a söröskorsó ott áll az ablakban, és ez legalább olyan fontos, mint a sztori. Mindig a sztori ellen dolgoztunk, és lényegében „tájfilmet” akartunk csinálni, ahol a tájnak, a külvilágnak ugyanolyan fontos szerepe van, mint a sztorinak.”
A bemutató idején még mindig csak 31 éves Tarr a Kárhozattal jutott el ahhoz a stílushoz, amely végül összeforrt a nevével, és itt már jelen volt későbbi filmjeinek összes fontos munkatársa Hranitzky Ágnes vágótól Víg Mihály zeneszerzőn és Pauer Gyula díszlet- és jelmeztervezőn át Medvigy Gábor operatőrig.
Jó tudni: Tarr Béla először Krasznahorkai László Sátántangóját akarta megfilmesíteni, de mivel nem tudtak pénzt szerezni az adaptációra, megírták helyette közösen a Kárhozatot a rendező egy korábbi ötlete nyomán.
Elérhető: Filmio
Sátántangó (1994)
Pusztulófélben lévő mezőgazdasági telep, valahol az Alföldön. Már csak egy maréknyi ember lakja, ők is készek rá, hogy végleg elhagyják, amikor hírét veszik, hogy a két éve eltűnt, halottnak hitt Irimiás (Víg Mihály) visszatér. Amit nem tudnak, hogy a férfi, oldalán a csaló Petrinával (dr. Horváth Putyi), a rendőri hivatalban kapott titkos megbízatását teljesíti. A hamis próféta bűvkörébe vonja, bábuként mozgatja az embereket, és elszedi a pénzüket.
Tarr monumentális alkotása – Nagy V. Gergő elemzését idézve – egy „mozdulatlan, kelepcébe merevedett, jószerével változatlan világról ad hírt: a vegetáló romlásról és valamiféle penetráns erjedés állapotáról mesél, ami a maga eltúlzottságában egyfajta apokaliptikus világállapotot rajzol ki.” A Krasznahorkai László 300 oldalas regényét 421 percben feldolgozó alkotás ma már talán a legismertebb magyar film, amelynek nemzetközi rajongótábora van, és emiatt valószínűleg a legnézettebb is, mert az elmúlt harminc évben mindig vetítették valahol.
Kultuszához a játékideje is hozzájárul, mert ahogy Kovács András Bálint írta, „ezért a filmért mindenki dolgozik, mindenki áldozatot hoz, az is, aki készítette, az is, aki megnézi. És ha mindkét fél úgy érzi, hogy megérte az áldozat, valóban létrejön a kultuszhoz szükséges közösségélmény.” A Sátántangó valójában mégsem hosszú, mert - Esterházy Pétert idézve –
a hét és fél óra az nem sok, ha valaminek hét és fél órának kell lennie.”
Jó tudni: A 120 napos hortobágyi forgatás két évet ölelt át, csak késő ősszel és kora tavasszal, azon belül is többnyire hajnalban vagy alkonyatkor dolgoztak, és közben közel százezer méter nyersanyagot használtak el. Az átlagosan 10 perces hosszúságú snittek miatt mindössze 150 jelenetet vettek fel.
Werckmeister harmóniák (2000)
A Werckmeister harmóniák talán a legjobb válasz arra a kérdésre, hogy a Tarr-szüzeknek mivel érdemes kezdeniük az ismerkedést az életművel. Az ellenállás melankóliája című Krasznahorkai-regényen alapuló filmnek kivételesen a története is egészen történetszerű: egy szürke, csendes alföldi kisvárosba vándorcirkusz érkezik egy szenzációként mutogatott óriásbálna és a rejtélyes herceg társaságában, aki felbújtja a látványosság miatt a településre sereglő kétes alakokat. Valuska (Lars Rudolph), az újságkihordó és Eszter György (Peter Fitz), az öreg zenetudós tehetetlenül figyelik a kibontakozó apokalipszist.
A filmet befogadhatóbbá teszi az is, hogy egyetlen főhőst követünk, aki a szokásos Tarr-szereplőkkel ellentétben egy naiv, tiszta lélek – alakítója a megnyerő arcú Lars Rudolph –, a fekete-fehér kompozíciókban pedig még akár gyönyörködni is lehet, Víg Mihály fájdalmasan szép zenéjéről nem is beszélve.
Tarr valójában persze itt sem történetet mesél, hanem egy világállapotot filmez le, Szilágyi Ákos esztéta szavaival élve:
a reménytelenség taposómalmát, amelyben a katasztrófa nem az, ami bekövetkezett vagy bekövetkezhet, hanem az, ami egyfolytában tart.”
Jó tudni: Ez a forgatás sem volt gördülékenyebb, mint a Sátántangóé: finanszírozási nehézség miatt közel három évig tartott, többször leállt és újraindult, és közben hét operatőr is dolgozott rajta.
A torinói ló (2011)
Esterházy Péter még a Sátántangó kapcsán írta, hogy
Tarr addig-addig filmezett, míg majdnem megszüntette a filmet”
- de ez az életmű lezárásra talán még jobban igaz, ahogy az 1988-as Kárhozat kulcsmondata is, mi szerint „a történetek mindig a leépülés történetei.” A torinói ló végsőkig lecsupaszított fordított teremtéstörténet: hat nap egy kis tanyán, ahol apa és lánya megküzd az elemekkel. Előbb megbetegszik a lovuk, aztán a kútból eltűnik a víz, a tűzhelyben kialszik a parázs, a hatodik napon a szél is elhallgat, és végül elsötétül minden.
A torinói ló valójában már csak külsőségeit illetően hasonlít egy hagyományos filmre; az idő telik benne, de nem múlik, szereplői nem cselekednek, csak vegetálnak, nincsenek sem céljaik, sem vágyaik.
Jó tudni: A torinói ló a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a FIPRESCI-díj mellett a Zsűri nagydíját is megkapta.
Prológus (2004)
2004-ben Európa-képek címmel készült antológiafilm, amelyben az akkor 25 tagú Európai Unió 25 tagját kérték fel arra, hogy készítsenek „személyes látlelet az EU jelenlegi vagy jövőbeli életéről”. Magyarországot Tarr Béla képviselte, aki úgy tett eleget a megbízásnak, hogy a végeredmény tökéletesen beilleszthető a Tarr-életműbe is. A fekete-fehér, dialógusmentes Prológus egyetlen félközeli hosszú beállításból áll. Többnyire középkorú és idős embereket látunk sorban állni egy téglaépület előtt, a kamera végigpásztázza, ahogy szenvtelen arccal, türelmesen várnak valamire, majd amikor a sor elejére érünk, kiderül, hogy ételt osztanak.
Az ötperces etűd nyomasztó látlelet, mégis van benne valami lírai szépség (köszönhetően többek közt Víg Mihály ünnepélyes zenéjének), és egyben az Európához, az Európai Unióhoz fűzött reményeinknek is frappáns kommentárja.
Via: Alapfilmek / mmalexikon / Filmvilág / Kővári Orsolya: Árnyékvilág
Címlapkép: Matthias Nareyek/Getty Images
