Guillermo Del Toro egy szuszra hozott összes egy izgalmas kémsztorit, egy csodás szerelmes filmet és egy megragadó szörnymesét, és egy pillanatra sem téved el ebben a fantasztikus világban.
Mintha semmi sem változott volna a 2006-os A Faun labirintusa óta. Már ami Guillermo Del Toro munkásságát illeti. Mert mintha meg sem történt volna az óriási robotokat gigászi szörnyek ellen bevető, hatalmas költségvetésű, de üresen kongó Tűzgyűrű. Mintha soha el sem készült volna a legfeljebb stílusgyakorlatnak jó, mutatós, de végső soron semmiről sem szóló Bíborhegy. Del Toro most visszatért ahhoz, amihez tényleg ért és amiért annyira szeretjük, az emberléptékű és emberközpontú szörnymesékhez, és visszatért Doug Joneshoz. Ő volt a faun A Faun labirintusában és a kétéltű Abe Sapien a Pokolfajzatban, és most ő az a titokzatos vízi lény, akibe hősnők beleszeret.
Hősnőnk, Elsa néma takarítónő egy szigorúan őrzött kormányzati kutatólaboratóriumban valamikor a kora hatvanas években. Egyedül él egy filmszínház feletti pici lakásában, éjszakai műszakban dolgozik. Egyetlen barátja az idősödő szomszéd meleg illusztrátor, aki lassan elveszíti a munkáját, mert minden reklámba fotót akarnak már. És egy szép napon az egyik laborban a nő felfedezi az fogva tartott kopoltyús lényt, akit valahol az Amazonas mentén találtak, és aki, mint kiderül, szereti a főtt tojás. Ám nem csak Elsa aggódik a hazájában istenként tisztelt teremtményért, a titokban az oroszoknak kémkedő egyik tudós is a szívén viseli a sorsát, különösen azután, hogy kiderül, az új biztonsági főnök már a boncolásra készül, mivel az eddigi vizsgálatoknak eddig nem volt különösebb eredménye.
Ami ezt követi, az egyrészt egy bizarr, mégis rendkívül érzékeny és gyönyörűen megrajzolt szerelmesfilm, ahol nem kell semmit sem megmagyarázni. Egy végtelenül magányos, csupa érzelem nő és egy különleges lény egymásra talál, és nem csak lélekben. Másrészt egy izgalmas, és sok szempontból képregényszerű, izgalmas kémfilm, ahol nem csak a különös teremtmény sorsa a tét, de szuperhatalmak csapnak össze, és egyik sem jobb a másiknál. És könyvet lehetne írni arról, micsoda hihetetlen fantázia és kreativitás övezi mindkét szálat, hogy Del Toro micsoda elképesztő figyelemmel és törődéssel rajzolta meg nem csak karaktereit, de az utolsó cipőt vagy felmosórongyot is, és mégsem veszett el a részletekben. A víz érintése egy kincs, egy olyan darab, amit szeretettel, irigylésre méltó tudással és tehetséggel hoztak létre, aminek lelke van, és ami egyszerűen csodaszép.
A víz érintése a film ünnepe, nem véletlen, hogy hősnőnk egy mozi felett lakik, nem véletlen az ezernyi filmes utalás vagy a korszak megválasztása, a korhű ruhák, autók és díszletek hangsúlyos szerepe, és persze nem véletlen, hogy Elsa néma. A szürke kisveréb Sally Hawkins, aki annak idején a Hajrá boldogság! című Mike Leigh drámában már egyszer filmtörténelmet írt, most is ragyog, olyan, mint egy hősnő a régmúlt időkből, mint Dorothy az Ózból vagy Scarlett az Elfújta a szélből, és nem azért, mert olyan szép lenne, mert tudjuk, hogy nem az, vagy mert úgy játszik, hanem mert él körülötte a celluloid varázslat. Mert a kémsztori, a szerelmi szál, az erőszak és a meglepően szókimondó szex ellenére ez egy igazi mese, amilyen 2006-ban A faun labirintusa, de annál is nagyobb léptékű, részletgazdagabb és még elbűvölőbb.
És minden jó meséhez kell egy igazi gonosz is, és ha valaki, hát Michael Shannon tud igazi gonosz lenni. Az ő biztonsági főnöke, a hidegháború elkötelezett katonája, ha úgy tetszik, az amerikai álom megtestesítője, akinek minden vágya egy szép lakás és egy mutatós autó, visszataszító és lenyűgöző egyszerre. Ez az ember egy cukorkát is úgy tud elropogtatni, mintha egy véres csatát vívna meg. Shannon egy igazi zseni, elképesztő karizmával, aki persze nem csak gazembert tud játszani, de fizikumának köszönhetően érthető módon ezt szeretik játszatni vele. Nem is értem, pont ő miért nem kapott Oscar-jelölést, a film ugyanis az Oscar egyik legnagyobb esélyese a maga 13 jelölésével.
Az viszont meglehet, hogy nem A víz érintése lesz a legnagyobb nyertes, mivel a filmnek rossz sajtója van, Del Torót ugyanis többen is plágiummal vádolják. A Pulitzer-díjas Paul Zindel Hadd halljam a suttogásod című 1969-es darabja és Marc S. Nollkaemper 2015-ös novellája, A távolság kettőnk közt) is arról szól, hogy egy takarítónő szerelembe esik egy halemberrel, a rendező viszont váltig állítja, egyik művet sem ismerte korábban. Szerinte elsősorban az 1954-es klasszikus horror, a The Creature of the Black Lagoon szolgált inspirációként, illetve nyilván merített saját munkásságából is, hiszen ez a lény nagyon is hasonlít a már emlegetett Abe Sapienre a már emlegetett Pokolfajzatból, és még ugyanaz a színész is játssza! Hajlamos vagyok hinni Del Torónak.
Értékelés: 10/10
