Vannak filmes gonoszok, akik azért bántanak másokat, hogy elérjék a céljukat, és vannak, akik azért teszik ezt, mert élvezik is. Belőlük állítottuk össze ezt a listát, de horrorfilmeket nem vettünk ide, mert úgy túl könnyű lett volna.
Kék bársony (1986) - Frank Booth (Dennis Hopper)
David Lynch talán legjobb filmjében sűrűsödik össze a rendező későbbi munkáinak összes alapeleme: az erőszak, a félelem, a szex, a szerelem és a bágyasztóan idillikus amerikai álomvilág ellentmondásai. És mindent, ami ebben a rémálomvilágban rossz, itt egy Frank Booth nevű, Heinekent piáló szociopata bűnöző képvisel, egy drogdíler és strici, aki idealista főhősünk tökéletes ellentéte. Franket szadista impulzusai vezérlik, amit inhalátormaszkon keresztül beszívott kéjgázzal turbóz fel, házi kedvencként pedig egy jobb sorsra érdemes mazochista énekesnőt (Isabella Rossellini) tart zsarolással a markában, akivel kegyetlen, beteg szerepjátékokat játszik. Dennis Hopper karrierje második felében már szinte kizárólag bűnözőket játszott, de különösebb visszhang nélkül, ez a figura viszont annyira jól megírt és annyira illett rá, hogy örökre emlékezetes maradt.
Tökéletes katona (1992) - Andrew Scott őrmester (Dolph Lundgren)
Scott őrmestert (Dolph Lundgren) a film elején, még a múltban, a vietnámi háború alatt ismerjük meg, ahol egységével elfoglal egy falut és lemészárolja annak lakosait, sőt, azokat a bajtársait is, akik az útjába kerülnek, fülükből nyakláncot készít, mert nemcsak szadista, de ügyes kézműves is. Luc Devreux-val (Jean-Claude Van Damme) akkor kerül először összeütközésbe, amikor az meg akar menteni egy vietnámi párt, akiket Scott így is megöl, de a két katona aztán egymással is végez, Évtizedekkel később újraélesztik őket egy titkos program részeként, amely során (elvileg) törlik emlékeiket és érzelmeiket. Csakhogy az első bevetés során előjön Devreux jobbik énje, ahogy Scottból is előtör az állat, és a parancsot megtagadva is ölni kezd. Lundgren csapnivaló színészi játéka tulajdonképpen még segít is: így még őrültebbnek tűnik a szadista őrmester.
Stephen King: Halálsoron (1999) - Percy Wetmore (Doug Hutchison)
Frank Darabont Stephen King regényéből készült filmje egy sor elvetemült gonosztevőt vonultat fel, ami nem véletlen, hiszen a helyszín eleve egy, a kivégzésükre váró elítélteknek „otthont” adó börtön, ám a legaljasabb karakter mégsem egy halálra ítélt bűnöző. Merthogy nem minden fegyőr olyan tisztességes, mint Edgecomb főnök (Tom Hanks). Percy Wetmore, a kormányzó feleségének unokaöccse kierőszakolja, hogy ő vezethessen le egy kivégzést, ahol sunyi módon eléri, hogy az a lehető legnagyobb fájdalommal menjen véghez – ráadásul agyontapossa az egyik rab kedvenc kisegerét, csak úgy. Percy egy ostoba kis patkány, akit mindenki gyűlöl, és aki megkapja a méltó büntetését a sorstól, ráadásul nagyon csúnya módon. Apró kis részlet: hogy Percy eleve idegesítő legyen, Doug Hutchinson olyan cipőt kapott, aminek minden lépésnél nyikorgott a talpa.
Amerikai pszichó (2000) - Patrick Bateman (Christian Bale)
Talán kevés olyan regény létezik, ami annyira kreatívan és szélsőségesen mutatná be a tomboló öncélú erőszakot, mint Brett Easton Ellis Amerikai pszichója. Patrick Bateman olyan dolgokat művel embertársaival, ami talán még a legbetegebb elméjű embernek sem jutna eszébe, Ellis azonban a leggyomorforgatóbb jelenetek sorozata közben is eléri, hogy tulajdonképpen szimpatizáljunk gyilkosával, majd a történet végére megsajnáljuk. A filmváltozat sajátosan dolgozta fel a regényt, ugyanis éjfekete, gonosz szatírába ágyazta, és szégyen, nem szégyen, tulajdonképpen egészen jól mulatunk Bateman ámokfutásán, akit korunk legjobb színésze, az igazi átváltozómester Christian Bale vérfagyasztó módon hozott le – annyira ijesztően, hogy színésztársai is féltek tőle. És vajon kiről mintázta pszichopata gyilkosát Bale? Hát a kanapén ugráló Tom Cruise-ról!
A hazafi (2000) - Tavington ezredes (Jason Isaacs)
A rátarti angol lovassági tiszt, William Tavington ezredes (Jason Isaacs) az, aki megöli Benjamin Martin (Mel Gibson) középső fiát, majd a legidősebbet, Gabrielt (Heath Ledger) is, utóbbit legalább tisztességes küzdelemben, közelharcban teszi – bár az arcán látszik, hogy élvezi a dolgot. A legfőbb bűne azonban az, hogy rágyújtja a templomot egy egész kisváros lakóira, akik a lázadókat segítették, és cinikus módon még azt a férfit sem kíméli, aki hajlandó volt elárulni Martint. Brutalitása még a saját embereit is megijeszti, de persze a végén elnyeri a büntetését. Tavingtont a valóban élt Banastre Tarletonról mintázták, aki semmi szörnyűt nem követett el, sőt, meg sem halt a háborúban, végül angol parlamenti képviselő lett. Igaz, a nevéhez kötődik egy véres incidens: egy összecsapás után az amerikaiak már elkezdték megadni magukat, de egyikük mégis rálőtt Tarletonra, a lovát találva el, Tarleton katonái azonban azt hitték, hogy orvul megölték a parancsnokukat, ezért több fogollyal is végeztek.
Sin City (2005) - Kevin (Elijah Wood)
Ebben az übererőszakos képregényfilmben aztán tényleg hemzsegnek a kegyetlen vadállatok és perverz disznók, nem is volt könnyű választani, hiszen ott van Benicio del Toro Jackie Fiúja vagy Nick Stahl gusztustalan Roark Juniorja, avagy a Sárga Fattyú, de még náluk is rémesebb Kevin. Az ártalmatlan név és a jófiús külső mögött egy szadista állat rejlik, aki lányokat rabol el és csonkít meg – majd megeszi őket, hogy elfogyassza a lelküket. Kevinnek Mickey Rourke erőemberével gyűlik meg a baja, akinek megölte a szerelmét, egy jólelkű prostit – hogy aztán kicsit elaprózódjon. Az nyilván még csavar egyet a képen, hogy ezt a visszataszító férget nem más alakítja, mint Frodó úrfi, vagyis Elijah Wood a maga kedves ábrázatával, pedáns ruházatban, és ettől még dermesztőbb lesz az egész jelenség.
A tégla (2006) - Frank Costello (Jack Nicholson)
Jack Nicholsonban mindig is volt valami fenyegető, még a mosolya is inkább egy vicsorgás, és ehhez pályafutása legrémisztőbb karakterét kapta meg Martin Scorsesétől A téglában (2006). Az ír gengszterfőnök Frank Costello nem csak a hatalomra tör és a pénzre hajt, élvezi is, hogy megfélemlíthet és megalázhat embereket, és magában a gyilkosságban is rendkívüli örömét leli – és még dicsekszik is vele. Elmeséli például, hogyan végzett egy providence-i olasz gengszterrel és a feleségével, és a visszaemlékezésben látjuk, hogyan vigyorog, amikor a fejbelőtt nő a földre zuhan. Ezen még a társa (Ray Winstone) is kiakad, meg is jegyzi: „Kezeltetned kéne magad, Francis!” Nicholson mindent megtett, hogy az általa játszott figura minél ellenszenvesebb legyen, annak számos karakterjegyét ő maga találta ki.
Fekete mise (2015) - Whitey Bulger (Johnny Depp)
Annyi gyenge film és rossz, karikatúraszerű szerep után Johnny Depp itt végre megint jó volt!. Félkopaszon, sárgás, hiányos fogsorral, vizenyős kék szemekkel – kontaktlencsét hordott a forgatás alatt – az embert kirázza a hideg a látványától, átérezve, milyen lehetett szembekerülni a valódi 'Whitey' Bulgerrel, aki egyszerre volt Boston leghírhedtebb gengsztere, egy pszichopata gyilkos és az FBI spiclije. Depp nem játssza túl a szerepet, tudja, hogy a hallgatás adott esetben fenyegetőbb lehet, mint a vicsorgás, de vicsorogni is tud, ha kell. Pont a legjobb barátainak van a legtöbb félnivalója, mert ez egy igazán beteg figura, aki leginkább puszta kézzel szeretett ölni – főleg nőket –, hogy élvezze áldozata vergődését. Bulger egyébként 17 évig bujkált a törvény elől, de végül elkapták, majd amikor új fegyházba szállították, érkezése napján rabtársai agyonverték és kivágták a nyelvét.
A kutya karmai közt (2021) - Phil Burbank (Benedict Cumberbatch)
A listán szereplők rendszerint azt élvezik, ha fizikai fájdalmat okoznak másoknak, míg (anti)hősünk, a gazdag marhatenyésztő Phil Burbank (Benedict Cumberbatch) a lelki gyötrelemben utazik. Az egykor gyönyörűen zongorázó, a Yale-re járt férfi saját frusztrációját éli ki másokon, megnyomorítva az életüket. Megkeseredett, önző, cinikus figura lett belőle, aki gyilkos fegyverként használja a nyelvét, hogy mindenkit megbántson és megalázzon maga körül. Elsőként öccse feleségét teszi tönkre, aki a folyamatos megalázások hatására alkoholista ronccsá válik, majd az asszony előző házasságból született fia (Kodi Smit-McPhee) következik, de a látszólag törékeny fiú már nehezebb ellenfél. Az Oscar-díjas Jane Campion a toxikus maszkulinitás jelenségét járja körbe – és azt, hogy adott esetben mi lappanghat a kegyetlen álca mögött.
