Tom Hanks az ún. Atlanti-csata egy fiktív, de valóságosnak tűnő epizódját vitte vászonra, ahol egy amerikai rombolónak kell megvédenie egy konvojt a portyázó tengeralattjáróktól - és teszi ezt rendkívül hitelesen.
Akárcsak legjobb barátja, Steven Spielberg, Tom Hanks is a II. világháború megszállottja. „Ott volt” a normandiai partraszállásnál a Ryan közlegény megmentésében (1998), majd a executive producerként, forgatókönyvíróként és néhány epizód rendezőjeként a franciaországi hadjáratban Az elit alakulattal (2001), majd a The Pacific - A hős alakulattal (2010) átváltott a Csendes-óceáni hadszíntérre – itt executive producer volt -, de igyekszik kipipálni a háború más hadszíntereit is. Készülőben a Masters of the Air a légierőről, és itt van a koronavírus áldozataként a moziforgalmazást kényszerű módon kihagyó A Greyhound csatahajó a haditengerészetről, aminek Hanks nem csak producere, de egyedüli forgatókönyvírója is volt. És mint mindig a témában, most is látszik, hogy a színész mennyire komolyan vette a feladatát, és mennyire figyelt minden részletre.
Hősünk Krause kapitány (Tom Hanks), aki első parancsnoki megbízatásával rögtön a mély vízbe kerül: 1942-ben, röviddel az Egyesült Államok hadba lépése után a Greyhound rombolón egy közepes, 37 hajóból álló konvojt kell átkísérnie az Atlanti-óceánon Angliáig. Az út kritikus szakasza az a Fekete Veremnek nevezett táv, ahol a hajók nem élvezik az amerikai, illetve a brit légierő támogatását, ahol a Greyhound vezette, alig öt hajóból álló kíséretnek egyedül kell felvennie a harcot az egyre rafináltabb módszerekkel támadó német tengeralattjárókkal. És Tom Hanks, aki C.S. Forester The Good Shepherd tengerészregénye alapján írta meg a forgatókönyvet, illetve pályáját operatőrként kezdő Aaron Schneider (A temetésem szervezem) rendező nem voltak könnyű helyzetben.
A rövidre fogott játékidőbe bele kellett préselniük nem csak az átkelés történetét, de mindazt, amit a laikus NEM tud a modern tengeri hadviselésről és mindazt, amit az izgalomra vágyó néző elvár, kalandot, túlélést, drámát, a vadász és az üldözött szerepének megcserélődését, amire még az újonc kapitány jellemfejlődését is rá kellett húzniuk. Mert itt tényleg rengeteg minden van: a Greyhoundnak, ami a címmel ellentétben nem csatahajó, hanem jóval kisebb romboló és társainak nem csak védenie kell a kereskedelmi hajókat, de terelnie is, levadászni vagy legalább elriasztania a tengeralattjárókat, miközben önmagát is meg kell védenie, hiszen ő is célpont. Mindezt mai szemmel nézve primitív műszerekkel, szinte vakon, ezer tényezőt figyelembe véve kell megtenniük – a csata hevében, sötétben manőverezve a saját hajókkal való összeütközés legalább akkora veszély, mint az U-boatok torpedói, de a vadul tüzelő szövetséges hajók „baráti” tüze is áldozatokat szed. Mindeközben létfontosságú az üzemanyag és a lőszer mennyisége, ami részletkérdésnek tűnik, de nem az, és ott van az időjárás is.
Mindezt Hanks és Schneider, akik a film egy részét pedig a kiszuperált egykori világháborús rombolón, a U.S.S. Kidden forgatták, láthatóan szügyig beleásták magukat a témába, , tökéletesen adják vissza. Talán néha túl tökéletesen is. Hőseink „tengerészül” beszélnek, és a sűrű akciónak köszönhetően sokszor és sokáig nem is párbeszédeket, hanem elhadart parancsokat, koordinátákat és műszaki adatokat hallunk, ráadásul többször elismételve, tengerészeti zsargonba és a haditengerészet etikettjébe csomagolva, olyan emberektől, akikről gyakran nem is tudjuk, kicsodák. Merthogy a zsúfolt parancsnoki hídon és más hadállásokban szolgálók nem csak az egyenruha miatt néznek ki ugyanúgy – ráadásul a több nap alatt játszódó történetben többször váltják is őket -, hanem azért is, mert nincs idő és energia a kidolgozásukra. Hankséknek dönteniük kellett, vagy velük foglalkoznak, vagy az akcióval és annak hiteles tálalásával, és az akció mellett döntöttek – szerintem jól. Így csak a mindig megbízható és szerethető Hanks fáradhatatlan, de kétségektől gyötört kapitánya és a tűzvezető központot irányító hűséges elsőtisztje (Stephen Graham) kapott több figyelmet - Elisabeth Shue révén pedig kapunk egy kissé suta, de rövid és szerethető békebeli részt is.
Ezt a munkát pedig főleg azok fogják értékelni, akik eddig is sok mindent tudtak a témáról, akikhez közel áll a II. világháború története. Azok tényleg értékelni fogják a történelmi hűséget, azt, ahogy a film visszaadja a romboló valós tulajdonságait és hiányosságait – a Fletcher osztály hajóinak magas és nehéz, ezért imbolygó felépítményét, az alacsony előfedélzetet -, és ezernyi más tényleg izgalmas részletet. Egyedül a németek ábrázolásánál billen meg egy kicsit a mérleg, a szadista kapitány kissé túlzásnak tűnik, de lehet, hogy ilyen is volt.
Értékelés: 8/10
