Van egy játék, pár éve volt igazán népszerű, és akinek kisgyereke van, jó eséllyel ismeri, a neve Hatchimals. Alapvetően egy nagy tojásról van szó, amiből, ha a tojás oldalát simogatjuk, dörzsöljük, kikel egy kis robotcsibe, ami aztán hol éhes, hol szomorú, akkor meg kell vigasztalni, kicsit tud totyogni és visszamondja azt, amit mondunk neki. Rohadt drága, de megvettük, a gyerek akarta, hogy aztán pár nap után el is feledkezzen róla – jó, ha vendégek jönnek, néha előveszi -, és feltenném a házat arra, hogy ez a játék inspirálta az elsőfilmes rendezőt, Hanna Bergholmot is, amikor megálmodta A keltetés című finn-svéd horror történetét.

Adott egy mérsékelten szimpatikus kis finn család egy kisváros kertvárosában, szép kerttel, kétszintes, tágas házzal, egy csacsogó, mindig makulátlanul csinos anyukával, akinek videóblogja van, egy örökké zavartan mosolygó apukával, egy kisfiúval, aki apuka klónja, és egy, épp a pubertáskorba lépő, kedves kislánnyal, aki egy fontos tornászversenyre készül. Anyuka (Sophia Heikkilä), mint mindig, éppen vlogol, amikor berepül a nappaliba egy varjú, sorra verve le a vázákat, kristálypoharakat, egyéb drága és törékeny tárgyakat. A kislány, Tinja (Siiri Solalinna ) elkapja a madarat, vinné ki, hogy elengedje, de anyuka befeszül a rombolás láttán, és egy önelégült mosoly kíséretében kitekeri a varjú nyakát. Csakhogy Tinje éjszaka különös hangokra riad, és a haldokló madár alatt egy tojást talál, amit titokban hazavisz.

És a tojás minden természeti törvényszerűségre fittyet hányva egyre csak nő, miközben Tinja élete is kezd a feje tetejére állni. Helye a tornászversenyen egyre bizonytalanabbá válik, különösen azután, hogy egy nála sokkal ügyesebb lány költözik a szomszédba, márpedig anyja, akit a kislány rajtakap a szerelővel, elvárja tőle a jó szereplést, amit élőzni akar a vlogján. Ekkor kel ki az a valami a hatalmasra nőtt tojásból, a lényt pedig az egyszerre halálra rémült, kíváncsi és végre társra találó Tinja a sajátjának tekinti, és az ágya alatt rejtegeti – de irányítani nem tudja a folyamatosan átalakuló, fejlődő valamit.

Ami egy elvont szinten nyilván a saját pubertás korának leképezése,

hiszen ő és az izé – amit nem akarunk körülírni, mert az spoileres lenne, de nagyon gusztustalan! – szimbiózisban vannak egymással, és azt sem nehéz dekódolni, hogy milyen szerepet játszik ebben az örökké domináló, rémes anya elleni lázadás. Ugyanakkor egy teljesen kézzelfogható szinten egy rettenetes horrorfilmes szörnyetegről beszélünk, és ahogy haladunk előre, egyre rémesebb és kiszámíthatatlanabb dolgok történnek.   

Hogy A keltetés jó film-e? Nem, legalábbis nem hibátlan. Akadnak bőven logikai bukfencek, például miért van az, hogy a lény kikelése után képes kommunikálni a lánnyal, a későbbiekben viszont ez teljesen elfelejtődik, vannak túlbonyolított történetszálak és kevésbé sikerült alakítások is. Hogy A keltetés hatásos film-e? Abszolút, hiszen

kiszámíthatatlan, ijesztő és rendkívül kreatív.

Közelebbről nézve persze kiderül, hogy Hanna Bergholm csupa magas labdát csap le, a kispolgári lét felületességét, a tinédzserkor szorongásait, a nyomasztó szülői elvárásokat. Ezzel persze nincs semmi baj, ezek a dolgok mindennapjaink részei, nem fognak soha elmenni, mind-mind szabad préda egy találékony filmes számára. Bergholm pedig képes mindezt tényleg kifacsarni, megrágni és, ha képletesen is, de visszaköpni elénk, úgy, hogy képes mindezt egyszerre gyomorforgatóvá és érzékennyé tenni. Gyomorfogató a lény és annak tettei miatt, és érzékeny, mert mégiscsak egy 12 éves lány megpróbáltatásairól, megfelelni vágyásáról és végső soron magányáról van szó, és ebben nyilván komoly tényező, hogy egy női filmkészítő munkájáról van szó. A keltetés mindezen túl egy óriási WTF élmény is, már onnantól kezdve, hogy a szokatlanul nehezen kimúló varjúval találkozunk, majd a tojás megrepedésével folyamatosan az jár a fejünkben: kinek jut ilyesmi az eszébe?

Értékelés. 7/10

És egy kis fun fact a végére. A cikk elején említett Hatchimals játák alapötlete úgy született meg, hogy a Spin Master játékgyár robotikáért felelős fő játékfejlesztője egyszerűen gyűlölte a kicsomagolós ún. „kicsomi” Youtube videókat, amiben erőltetett vidámsággal bontanak ki mindenféle játékokat a legapróbb részletekre is, hogy meglegyen a tartalom. A kérdéses úriember velük akart kitolni, ezért fejlesztett ki egy olyan játékot, ami önmagát csomagolja ki, ahogy a kis robot a csőrével átüti a „tojáshéjat”. A filmben is pont ez történik, de nagyon rémületes módon.