A kopasz Emma Stone új filmjénél már az is spoiler, hogy thriller-e vagy sci-fi

Yorgos Lanthimos új rendezése, a Bugonia bűnösen szórakoztató, bármi is a műfaja. Kritika!

Mire számíthat az, aki beül egy Yorgos Lanthimos-filmre? A fékezhetetlen agyvelejű görög rendező munkásságában több átívelő szál is van, ezek összekötése majd egy másik cikk feladata lesz, de egyvalamiben egészen biztosak lehetünk:

Lanthimos filmjei mindig lanthimoszosak.

Önmagában ez még nem lenne akkora felfedezés, elvégre egy szerzői alkotó attól szerző, hogy rajta hagyja mindenen a kézjegyét, amihez hozzányúl. A Hollywood irányába migráló rendezők esetében azonban egyáltalán nem ritka, hogy keresik vagy el is veszítik a hangjukat, és vagy bedarálja őket a rendszer, vagy inkább hazaeveznek a biztonságosabb vizekre (lásd Park Chan-wook példáját). Lanthimos esetében más lett a szkript, neki az angol nyelvű filmjeiben is sikerült hűnek maradnia az úgy nevezett görög weird hullám szellemiségéhez, és nagy sztárokkal a főszerepekben is ugyanolyan meghökkentő, provokatív, bizarr történeteket mesél, mint az Oscar-jelölt Kutyafoggal 2009-ben. Mára pedig eljutott odáig, hogy külön brandet alakított ki, állandó stábbal (többek közt: Robbie Ryan operatőr, Jerskin Fendrix zeneszerző, Yorgos Mavropsaridis vágó), és visszatérő írókkal, illetve színészekkel.

Éppen ezért lett volna felesleges sokat aggodalmaskodni azon, hogy karrierje során először egy feldolgozás elkészítését vállalta. Egyrészt borítékolható volt, ha eddig nem kötött kompromisszumokat, akkor nem most, a Szegény párák Oscar-esője után fogja elkezdeni. Másfelől a választott alapanyag, a Mentsétek meg a zöld bolygót! látatlanban is Lanthimos-kompatibilis matériának tűnt. A 2003-as koreai thriller-komédia-sci-fi hibrid alaphelyzete önmagában is izgalmas – két kattant figura elrabolja egy vegyipari konszern vezérigazgatóját, mert szerintük földönkívüli, és rajta keresztül akarnak jegyet váltani az alienek űrhajójára –, ráadásul 2025-ben aktuálisabb is, mint valaha. Nem azért, mintha azóta kiderült volna, hogy tényleg gyíkemberek kontrollálják a háttérhatalmat, hanem mert az internet és a közösségi média korának eljövetelével a tudás helyett a sötétség kezdett el exponenciálisan terjedni, a 2020-as világjárvány után pedig a legvadabb konteók is bekerültek a mainstreambe. A koreai eredetiben az emberrablók még extrém figurák voltak, és persze a Bugoniában is azok, de egyben korunk (anti)hősei is.

Ahhoz, hogy valóban mai történetnek érződjön, illetve a Lanthimos-védjegyek is meglegyenek benne, Will Tracy forgatókönyvíró néhány fontosabb részt megváltoztatott. A koreai verzióban az emberrablást követően külön szálat kapnak a nyomozók, ami a hagyományos thrilleres-krimis izgalmakat szavatolja. A Bugoniában ezt a részt egy az egyben kukázták, egy rendőr megjelenik ugyan a sztoriban, de őt személyes szálak kötik a Jesse Plemons által alakított kattant konteóshoz, Teddyhez. Utóbbi partnere itt nem egy barátnő, hanem egy autista unokatestvér (akit a valóban a spektrumon lévő, amatőr Aidan Delbis alakít kiválóan), az elrabolt fejes pedig férfi helyett nő lett, vélhetően azért, hogy Lanthimos kedvenc múzsája, Emma Stone eljátszhassa. A vezérigazgatónak azonban nemcsak a neme változott: míg Jun-hwan Jeong filmjében rögtön az elrablással indítunk, addig a Bugonia elején láthatjuk is, hogy a magát kifelé empatikusnak mutató Michelle milyen passzív-agresszív modorban igazgatja a birodalmát.

Minden más változatlan maradt, vagyis aki látta a Mentsétek meg a zöld bolygót!, az tudhatja, hova fut ki a történet, ami levonhat valamennyit a film élvezeti értékéből, de ettől még a Bugonia

igazi audiovizuális csemege, és nem csak a Lanthimos-fanoknak.

Kezdjük ott, hogy a túlnyomórészt egyetlen házban, és azon belül is egy szűk pincében játszódó jelenetekben a legjobb kortárs amerikai színészek közül kettő mutat be parádés jutalomjátékot. Valószínűleg színpadon is élmény lenne látni, ahogy a szociopata figurákra specializálódott Plemons próbálja megtörni a leláncolva, kopaszra borotválva is kitartóan játszmázó Stone vezérigazgatóját, de filmen Lanthimos még hatásosabban tudja kisajtolni a feszültséget ezekből a jelenetekből. A kedvencben vagy a Szegény párákban csúcsra járatott halszemoptikát ezúttal hanyagolja, helyette Robbie Ryan ugyanolyan VistaVision kamerákkal operál, mint a Szegény párák egyes részeiben (és mint A brutalista vagy Az egyik csata a másik után alkotói), vagyis óriás felbontásban csodálhatjuk meg a színészek minden mikrorezdülését. Jó ideig működik hagyományos (kamara)thrillerként is a történetük, leszámítva azt az apróságot, hogy mint a Lanthimos-filmekben általában, úgy most sincs túlkínálat szerethető figurákból. Ha meg is értjük Teddy fájdalmát és dühét, ön- és közveszélyes tetteire nincs felmentés, Michelle pedig olyan tenyérbemászóan arrogáns, hogy nehéz sajnálatot érezni iránta, így a játékidő nagy részében az alkotók

sikeresen tudják hullámvasutaztatni a nézőket az óvatos szimpátia és az ellenszenv, illetve a gyanakvás és a bizonyosság pólusai között.

Bár a Bugonia Lanthimos eddigi legdrágább filmje, és talán a sztoriját illetően is a legközönségbarátabb,

a rendező most sem tesz engedményeket a közízlés oltárán, és olyan minőségeket mixel össze, amelyeket Hollywoodban nem szokás

– a koreai filmekben viszont igen, ezért is volt tökéletes választás a remake levezénylésére a görög direktor. Nála kiválóan megfér egymás mellett az emberrablásos epizód burleszkhumora az életszagú kínzásjelenetekkel vagy a melodrámai hangvételű flashbackek a nyers erőszakkal, a finálé bizarr hangnemváltásáról és a nihilista zárómontázsról nem is beszélve.

Ha Bugoniát odatesszük a rendező előző két, gyors egymásutánban elkészített filmje (2023: Szegény párák; 2024: A kegyelem fajtái) mellé, egy nem túl szívderítő, mégis bűnösen szórakoztató trilógiát kapunk a különféle hatalmi és társadalmi viszonyrendszerekről, ahol az egyének vagy alávetik magukat valamilyen felsőbb erőnek, illetve ideológiának, vagy megpróbálnak lázadni a programozásuk ellen, és közben kölcsönösen manipulálják, kihasználják, kontrollálják egymást. Lanthimos ezt a tablót azonban nem fajsúlyos drámaként, hanem groteszk példázatként rajzolja fel, méghozzá egy olyan antropológusként, aki mintha maga is repülőcsészealjon érkezett volna tanulmányozni az embereket egy szenvtelen, külső nézőpontból, ahonnan sokszor még a legtragikusabb események is komikus fénytörést kapnak.