Mit tudhat az idei Cannes-i Filmfesztivál legjobban kifütyült alkotása, és mire képes egy modell a karrierje érdekében? A dán csodarendező, Nicolas Winding Refn új munkája a divat világát cincálja szét.
Kinek ajánljuk? A dán filmgyártás és különösképpen Nicolas Winding Refn rajongóinak, azoknak, akik szeretnének a divatvilág mocskos kulisszái mögé nézni, és Elle Fanning talán nem túl népes hazai rajongóinak, a film azonban leginkább azoknak lesz hasznára, akik tudni akarják, hogyan lehet tényleg menő atmoszférát teremteni jó zenével fényekkel, beállításokkal és képekkel.
Jesse, a feltörekvő modell Los Angelesbe költözik, 16 vagy 18 éves, nem tudni, mindig mást mond, de azt tanácsolják neki, hazudja 19-nek magát, hogy ne legyen gond a törvényekkel. Igaz, 20 évesen már kezd lejárni a modellek szavatossága, 21 évesen pedig már ne is álmodozzanak arról, hogy bárki is dolgoztatja őket. Ilyen a Neon Démon Los Angelese, a város, ahol Nicolas Winding Refn legsikeresebb – és talán legjobb – filmje, a 2011-es Drive - Gázt! játszódik, és ami most teljesen más arcát mutatja.
A dán Nicolas Winding Refn elképesztő tehetség, ez nem lehet vita tárgya, de ez még semmire sem garancia. Hihetetlen stílusérzéke van, annak ellenére is – vagy éppen azt kompenzálandó, hogy jelentős részben színvak -, minden filmje csodálatos vizuális élmény és a zeneválasztása is mindig bravúros, sokszor döbbenetesen erős történetei pedig magabiztosan haladnak a kiszámíthatóan erőszakos végkifejlet felé.
Már amikor érdekli a történetmesélés, és most nem igazán érdekelte. Figyelt a kezdésre, és az első 15-20 perc tényleg izgalmas, majd teljesen elhagy pár ígéretes történetszálat, hogy a hangulattal bíbelődjön, hogy aztán a befejezéssel jól kupán vágjon minket.
A film kimerevített képeit bármelyik hipszter lakberendező csendesen sikongatva akasztaná fel a falára, és van is bennük valamiféle hipnotikus vonzerő, és bármelyik VJ elájulna a Neon Démon villódzó fényeitől, sőt az egész olyan, mint egy nagyon trendi party alatt a falakra vetített műsor. Minden díszletnek hat, a város üres, akárcsak szinte minden hely, ahová hősnőnk és újonnan megismert „barátai” besétálnak, az úszómedencék üresek, akárcsak a szereplők arckifejezése. Egy részlet lóg ki csupán, Keanu Reeves visszataszító moteltulajdonosa, aki valamiféle gonosz karikatúra.
Elle Fanning, a gyereksztárként csillogó Dakota Fanning időközben szintén befutott kistestvére jól jön ki a dologból. Egyszerre éteri teremtmény, akinek hamvas fiatalságáért és kisugárzásáért ölni tudnának társai, és számító törtető, igaz, még a kezdő fajtából, aki már kezdi kapiskálni, mire viheti az adottságaival.
Először szkeptikus voltam, amikor kiderült, hogy Winding Refn úgy döntött, hogy életében először női főhőst – vagyis főhősnőt – használ, és hogy Fanningnek szánja a Neon Démon főszerepét. Nem mindig jön át az egyénisége, de most tényleg sugárzik, csak az a baj, hogy a rendező vele sem foglalkozik annyit, amennyit kéne, vagy amennyit mi szeretnénk.
Félreértés ne essen, a Neon Démon, amelyhez a rendező sokat kölcsönzött David Lynchtől, különösen A sötétség útja - Mulholland Drive-ból, nem elhibázott vagy elrontott film. Winding Refn tudatosan építette a történet rovására hangulati elemeket, amik valóban rendkívül erősek lettek, ez az ő döntése volt, ez a ő képe a divat világáról és a szépség hatalmáról. A mi dolgunk pedig az, hogy eldöntsük, örülünk-e ennek vagy sem. Nekem a Neon Démon olyan, mint egy 110 perces lenyűgöző videóklip, aminek csak az utolsó pár percében szól teljes hangerőn a zenéje.
Értékelés: 6/10
