A nyolcadik utas: a Halál (1979)

Nem Sigourney Weaver volt a legnagyobb név Ridley Scott forradalmian új sci-fijében, sőt. John Hurt vagy Harry Dean Stanton sokkal nagyobb névnek számított, és pont ezt használta ki Ridley Scott, hogy mindenkit teljesen lesokkoljon. Az asztronauták ugyanis különös tojásokat fedeznek fel, és az egyikből kikelő kisebb polipszerű lény ráugrik a Hurt által játszott Kane arcára, ahonnan le sem lehet fejteni, majd különös módon leválik onnan, hősünk pedig hirtelen újra jól érzi magát, sőt, hatalmas étvágya lesz – hogy aztán hirtelen kirobbanjon egy xenomorph a mellkasából. A váratlan fordulat nem csak a nézőket lepte meg, a jelenet többi szereplője elől az utolsó pillanatig dugdosták a lényt, hogy hiteles legyen rémült reakciójuk. Innen pedig minden átrendeződött, hogy az addig mellékszereplő Ripley legyen a sztori igazi főhőse.

Örökség (2018)

Ari Aster zseniális horrorja vérfagyasztó pillanatok és sokkoló jelenetek összefüggő láncolata, és az esetek többségében a műfaj szabályainak megfelelően szépen meg van ágyazva a rettenetnek – az elhagyatott országúton, éjszaka, a hatalmas, ódon házban vagy a padláson történik, ami történik. Itt azonban más a helyzet, Peter Graham (Alex Wolff) az iskolában irodalom órán ül fényes nappal, amikor kezdi magát furcsán érezni – miközben odahaza anyja (Toni Collette) megtalálja a nagymama fej nélküli, lényekkel ellepett holttestét a padláson. A döbbent Peter húga, az általa okozott balesetben meghalt Charlie jellegzetes cuppogó hangját hallja, majd magasra emeli a kezét – a tanár azt hiszi, jelentkezik, de az osztálytársak már látják, baj van. Aztán a fiú, akit megszállt egy földöntúli entitás, a padjába veri a fejét, majd újra, még erősebben, immár úgy, hogy el is törjön az orra, mire az elborzadt Peter feleszmél, és az a valami távozik belőle. Egyelőre!  

Carrie (1976)

Meglehet, Brian De Palma 1976-os Stephen King feldolgozása már csak a képi világa – és a szereplők frizurája – miatt is ódivatúnak tűnhet, a zárójelenet még ma is ránk tudja hozni a frászt. Pedig az is idejétmúltnak tűnik első blikkre, és rém egyszerű az egész. Sue Snell (Amy Irving), az egyetlen lány, aki a társai által gyötört, vallási fanatikus anyja által elnyomott Carrie (Sissy Spacek) mellett ki állt, álmát látjuk, amelyben Carrie leégett háza előtt áll. A kezében egy virágcsokor, a ház előtt álló ELADÓ tábla, amelyre azt firkálták, „Carrie White, égj a pokolban!” egyre nagyobbnak tűnik, és már egy sírkereszt, ami elé Sue letérdel, hogy elhelyezze a csokrot. Eközben egy giccses, fuvolaszóval átszőtt zene szól,  a nap lágyan süt, szellő, aztán BUMM, egy elszenesedett kar nyúl ki a földből, és megragadja a lány kezét. Sue ordítani kezd, felébred, anyja próbálja vigasztalni, de a lány annyira meg van ijedve, hogy véresre karmolja a kezét. Amúgy vicces módon a nagyon fiatal John Travolta az egyik főgenyó a filmben.

Ideglelés – The Blair Witch Project (1999)

Daniel Myrick és Eduardo Sánchez rendezte Blair Witch Project elképesztő újdonság volt a maga idejében, és pont a maga minimalizmusa volt benne a nagy durranás. A fillérekből készült horrorban szinte semmi nem volt, amit egy horrorba szokás belerakni, nem volt sorozatgyilkos, vámpír, vérfarkas, földöntúli lény, hosszú időn keresztül a legijesztőbb dolog, amivel a három, minden kamerázó főiskolás találkozik az a sátorhelyük mellett talált ágacskákból készült emberke, ami azért ijesztő csupán, mert úgy van tálalva. Ez igaz a befejezésre is, a két megmaradt fiatal mérgezett egérként rohangált egy elhagyatott, romos házban, eltűnt társuk sikolyainak forrását igyekezve megtalálni. Bejárják a pincét, ott nincs semmi, szaladnak fel a padlásra, miközben a falon démoni szimbólumokat látunk és egy gyerektenyér véres vagy saras lenyomatait, majd vissza a pincébe, ahol egy láthatatlan erő lesújt a fiúra, a kamerája csak a földet mutatja. A lány tovább keres, már maga is sikoltozik, majd meglát valamit a sarokban. Az eltűnt fiú az, nem mozdul, háttal áll a kamerának lehajtott fejjel, miközben a lányt is utoléri a végzete.

A Zodiákus (2007)

Ez az egyik legjobb film, ami valaha sorozatgyilkosokról készült, és a film egyik legjobb jelenete nem arról szól, hogyan kerülünk közelebb a San Franciscót rettegésben tartó gyilkoshoz, hanem arról, milyen nyomot hagy az ügy azokon, akik a titokzatos tettes után nyomoznak. A hátborzongató jelenetben a Jake Gyllenhaal által alakított újságíró, Robert Graysmith azt hiszi, hogy egy fontos nyomra talált, és egy filmplakát illetve az azon lévő kézírás fedi fel a gyilkos kilétét. Meglátogat egy öregurat, akiről úgy gondolja, hogy segíthet megtalálni a plakátra rajzoló férfit, ám kiderül, az írás az öregé, aki a pincéjébe invitálja az ekkor már nagyon ideges Graysmith-t, hogy megnézzék, mikor vetítették a plakáton lévő filmet. „Nem sok embernek van Kaliforniában pincéje” – mondja hősünk, mire a házigazda szenvtelenül azt válaszolja: „Nekem van.” Ami  aztán lent történik az a színtiszta paranoia kiteljesedése, a lehető leghatásosabb módon. Hiába, David Fincher nem tud hibázni. tenni.

Jelek (2002)

A szemcsés amatőrfilmek, amelyekről sosem tudjuk pontosan, igaziak vagy sem, a legjobb horrorfilmes alapanyagok, és ezt az ijesztegetés és feszültségkeltés mestere,  M. Night Shyamalan is nagyon jól tudja. Ahogy azt is, amitől félünk, azt nem feltétlen kell megmutatnia, elég tudnunk, hogy ott van valahol és bármikor lecsaphat. Ez a rettegés tartja hatalmában a főhős, a kiugrott pap családapa (Mel Gibson) öccsét, Merrillt (Joaquin Phoenix), miután különös gabonakörök jelennek meg világszerte, köztük a család gabonaföldjén. A kutyák megvesznek, a friss víz megposhad, földönkívülieket emlegetnek, de nincs rájuk bizonyíték, amíg Merill meg nem lát a híradóban egy Brazíliában készült amatőrfilmet, amely egy gyerekzsúron készült, és amin sokáig csak a rémült és izgatott gyerekeket látni, akik az ablakhoz tódulnak, és azt hajtogatják, ott van, ott van. Menjetek már arrébb, morogja az egyre idegesebb férfi, aki egyre közelebb húzódik a tévéképernyőhöz, majd a takarásból kilép a lény, Merrillt pedig mintha áramütés érte volna, ahogy azonnal hátrahőköl. Nem a lény ijesztő, hanem a jelenlétére adott reakció - és ügyes húzás, hogy ők "ketten" nincsenek is egy térben.

A bárányok hallgatnak (1991)

Egy jó horror alapvető kelléke a sötétség, még akkor is, ha Jonathan Demme klasszikusa nem színtiszta horror, inkább thriller, de a kérdéses jelenet bőven a horror műfaján belül mozog. Miközben kollégái egy hamis nyomon indulnak el, Clarence Starling (Jodie Foster) egy ohiói kisvárosban akad a sorozatgyilkos transzvesztita, „Buffalo Bill' (Ted Levine) nyomára, és a férfi egyik korábbi áldozatának ismerőseit kikérdezve jut el a férfi házába, Amikor az tudja, hogy lebukott, egyszerűen lekapcsolja a lámpát a bedeszkázott ablakú házban, a csapdába került nő pedig szó szerint a sötétben tapogatózik. Mindezt az éjjellátó készüléket viselő Bill szemszögéből, zöldes árnyalatban látjuk, miközben halljuk Starling kétségbeesett zihálását is. A férfi egészen közel áll a nőhöz, ha akarná, megérinthetne a haját, az arcát, el is játszik a gondolattal, már ki is nyújtja a kezét. Az a legijesztőbb rész, a lezárás pedig robbanásszerű!  

Démonok között (2013)

A jelenet még a film elején játszódik, mielőtt a Perron család „démonűző szakembereket”, a Warren házaspárt (Vera Farmiga és Patrick Wilson) elhívnák segíteni. Perronék új házában már történt pár ijesztő dolog, a kutya be sem mer menni, madarak csapódnak az ablaknak, a pincelejáró be van deszkázva, szóval eleve nyugtalanító a helyzet, amikor a két lány, Andrea (Shanley Caswell) és Cindy (Mackenzie Foy) hálószobáját látjuk. A két nővér lefekvéshez készül, amikor Andrea furcsa zajokat hall. Amik talán a szekrényből jönnek. Bár a lány rettenetesen fél, lassan elindul a szekrény felé, és amikor kinyitni készül annak ajtaját, Cindy természetellenes módon ül fel az ágyon és üres tekintettel nézi nővérét, aki felrántja az ajtót – és csak ruhákat talán. Ám Cindy eltorzult tekintetőből és riadt hangjából rájön, VALAMI mégis van ott, és akkor a kamera kihátrál a képből, hogy mindent lássuk. Az a valami pedig a szekrény tetején gubbaszt, és támadásra indul…

Forrás: Listverse