Hosszú évek óta „egy sima, egy fordított” rendszerben működik a Marvel moziverzuma. A harmadik fázis, és egyben a Bosszúállók-saga lezárása óta üzembiztosan követik egymást a középszerű vagy annál gyengébb produkciók, és a nem sokkal jobb, de legalább még bőséges profitot termelő filmek. A most befejeződő ötödik fázisra is tökéletesen ráhúzható ez a sorminta: a botrányosan béna A Hangya és a Darázs: Kvantummánia után James Gunn szépített A galaxis őrzői 3. részével, amit az anyagilag is nagyot bukó Marvelek követett, hogy aztán a Deadpool & Rozsomák milliárdos bevétele megint jobb kedvre derítse a Disney részvényeseit. A legutóbbi Marvel-bemutató, az Amerika Kapitány: Szép új világ fogadtatását erős jóindulattal is csak langymelegnek nevezhetjük, így a papírforma szerint a Mennydörgők*-nek kellene újra visszaadni a hitet az MCU-ba.

A felfokozott várakozások nem is tűntek megalapozatlannak. Egyrészt a szedett-vedett (anti)hősök összeterelése egy filmbe a múltban is működőképes receptnek bizonyult (még a köztudatban bukásként elkönyvelt 2016-os Suicide Squad is szépen termelt), másfelől a közreműködők névsora is bizakodásra adhatott okot. A Budapesten (is) forgatott Fekete Özvegy ugyan több sebből is vérzett, de a Florence Pugh által alakított Jelena személyében bevezetett egy olyan izgalmas, karakán karaktert, akire egy külön filmet is rá lehet bízni papíron – és mint kiderült, a gyakorlatban is. Hozzá csatlakozott a közönségkedvenc Bucky Barnes, A Sólyom és a Tél Katonája című sorozatban feltűnt, imádnivalóan arrogáns, magát az új Amerika Kapitánynak képzelő John Walker, és a szovjetek válasza Amerika Kapitányra, a Vörös Őr, aki nem mellesleg Jelena apja. A kamera mögött sem a szokásos Marvel-munkatársakat találjuk – az egyik írónak van ugyan MCU-múltja (Eric Pearson a Fekete Özvegyen és a Thor: Ragnarökön is dolgozott), de az Emmy-díjas Joanna Calo olyan karakterfókuszú sorozatokon dolgozott korábban, mint A mackó, a Balhé, a Hacks és a BoJack Horseman, hasonlóan a rendezőhöz, Jake Schreierhez (A robot és Frank, Most nevess!, Papírvárosok, Balhé).

Ebből következhetne az is, hogy az új arcok új utak felé kormányozzák a MCU-t, a Mennydörgők* ehelyett inkább a múltba réved, és megpróbálja megfejteni és reprodukálni azt, ami a Marvel Moziverzumot naggyá tette. Nem a Bosszúállók rebootolása volt a cél, a filmen belül is reflektálnak rá, hogy az lehetetlen küldetés lenne, sőt, az új gárda lépten-nyomon meg is kapja, hogy ők csak a Temuról rendelt, selejtes verziói Thoréknak, azt ellenben nagyon is ambicionálják az alkotók, hogy az akciólátványosságokon túl a nézők érzelmileg is bevonódjanak a történetbe. Viszonylag egyszerű taktikát használnak ehhez: nem antiszociális, de vagány rohadékokként mutatják be a főszereplőket, mint a rivális DC-féle Suicide Squadban –

az ő hőseik olyan lelki sérült figurák, akiknek zsoldosküldetések helyett inkább terápiára kellene járniuk.

A nővérét gyászoló Jelena már az első jelenetben közli a nézőkkel, hogy nem tudja, mihez kezdjen magával, ürességet érez, majd leveti magát egy felhőkarcoló tetejéről – igaz, nem öngyilkosság céljából, de elég nyilvánvaló az áthallás.

Később, amikor a CIA vezetője, Valentina Allegra de Fontaine elküldi utolsó, titkos küldetésére, a helyszínen összefut az éppen egy hasonló mélypontot átélő Walkerrel, A Hangya és a Darázsban már látott Szellemmel, és egy Bob nevű, amnéziás férfivel, aki a tünetei alapján mániás depresszióban szenved (és zavarbaejtően hasonlít a fiatal Beleznay Endrére). Ráadásként, Jelena apja sincs sokkal jobb állapotban, a szuperhősködés nélkül céltalannak érzi az életét, és annyira szégyelli magát, hogy egy éve nem mert beszélni a lányával. Ehhez a csapathoz csatlakozik később a kongresszusi képviselőnek állt Bucky, aki, mint tudjuk, eddig sem volt éppen a felhőtlen boldogság avatárja, most pedig azért lógatja az orrát, mert partra vetett halnak érzi magát a washingtoni paksamétatologatók világában. A kollektív letargia végül akkor éri el  a csúcspontját, amikor Jelena azzal "vigasztalja" az egyik, lelkileg megzuhant, önsajnálatba merült társát, hogy

igazából mindannyian egyedül vagyunk.

Annyira persze Kevin Feige MCU-vezér sem vakmerő, hogy zöld utat adjon egy olyan projektnek, amelyben négy fal közt lelkiznek a jelmezes antihősök, úgyhogy érkeznek menetrendszerűen az akciójelenetek. Először Jelena, Walker és Szellem realizálják, hogy De Fontaine végezni akar velük, mert a puszta létezésük terhelő bizonyíték arra, hogy a CIA vezetője visszaélt hatalmával. Miután a leendő csapattagok majdnem végeznek egymással, átteszik a székhelyüket New Yorkba, ahol a szokásos koreográfia szerint egy „minden korábbinál hatalmasabb ellenséggel” találják szemben magukat.

Leírva mindez talán sablonosnak tűnhet, de az írók képesek a történet minden állomásán módosítani annyit a formulán, hogy az önismétlések se legyenek annyira zavaróak. Egyrészt a frusztrált főszereplők szórakoztatóan szívják egymás vérét, a beszólásaik is többnyire ülnek – egyedül csak a David Harbour által alakított Alekszej harsányabb a kelleténél –, másfelől ügyeltek arra is, hogy az akciózás ne kizárólag zöld háttér előtt történjen, és a kaszkadőrök, illetve trükkmesterek is megdolgozzanak a pénzükért. És tűnjön bármennyire is elcsépeltnek a kötelező „városrombolós nagy finálé”, ezen a koncepción is sikerül csavarni egyet – nem akkorát, hogy kilógjanak vele a Marvel-hagyományokból, de elég nagyot ahhoz, hogy egy-egy izgalmasabb, a főszereplőkben dúló lelki viharokat is szimbolizáló vizuális megoldás megmaradjon bennünk, legalább addig, amíg a stáblista utáni jelenetre várunk.

A Mennydörgők* nem mellesleg úgy néz ki, mint egy film, amelynek volt operatőre

(a Kísértettörténetet és A zöld lovagot is jegyző Andrew Droz Palermo), és nemcsak egy szakmunkása, aki a Központ utasítását követve installálta a GMSZ-t (Generikus Marvel-szűrőt).

A látvány vagy a helyenként meglepően (melo)drámai hangvétel miatt nem is lehet okunk panaszra, legfeljebb az a döntés kérdőjelezhető meg, hogy egy csapatfilm álcájában valójában a Fekete Özvegy folytatását kaptuk meg, amelyben a valódi főszereplő, Jelena mellett a többiek – az újonc Bobot leszámítva – nem kapnak extra dimenziót. Más kérdés, hogy cserébe

Florence Pugh annyira élővé és azonosulhatóvá teszi a spleenes bérgyilkos figuráját, hogy sok hiányérzetünk így sem lehet.

Rejtély ugyanakkor, hogy van-e ez a társaság a jelenlegi formájában elég potens ahhoz, hogy A galaxis őrzőihez hasonló karriert fussanak be, vagy a Marvel-csömört hasonló, az MCU fénykorához visszanyúló próbálkozásokkal megállítani már nem, csak lelassítani lehet.