Két dolog volt, amiben a rendszerváltás után szinte azonnal utolértük a Nyugatot: a The Walt Disney Company és a Nintendo is egészpályás letámadást indítottak Magyarország ellen, hogy jobbnál jobb merchandise termékekkel csalogassák ki a pénzt a szülők bukszájából! A két szórakoztatóipari gigász '90-es évekbeli hazai népszerűségét mi sem jelzi fényesebben, mint hogy egy teljes generáció emlékében forrt össze Antall József halála a vasárnapi Disney-délutánban leadott Kacsamesék megszakításával (itt írtunk róla bővebben), és sokan még ma sem tartják cikinek Dévényi Tibi bácsi legendás köszönését, a „Helló, halló Elektor Kalandorok!”-at (hogy miért pont ez lett a Super Mario-játékokat népszerűsítő műsor címe, azt ebben a cikkben árultuk el).

Dagobert bácsi és Mario tehát jöttek, láttak, és kiütéssel győztek,

ráadásul nemcsak a Disney és a Nintendo kaszált nagyot a magyarokon a játékaival, de bizony a hamisítók és a lengyel piaci árusok is!

Külön cikket is megérdemelne az a rengeteg kajli, színhibás Donald Kacsa-figura és falra akasztható, fröccsöntött műanyag Miki Egér, amelyek már jóval a rendszerváltás előtt elárasztották Magyarországot (nem is beszélve a '80-as évek osztálytermeinek német Márkánál is stabilabb valutájáról, a Donald-rágóról). De az is megérne egy misét, hogy vajon egy Magyarországra legálisan behozott Nintendo Entertainment System-konzolra hány jóval olcsóbb „sárga kazettás lengyel piaci Nintendó” jutott (amelyek egyébként mind kínai vagy szovjet gyártmányú NES-hamisítványok voltak).

Aki nem tudja, micsoda kincs, menőség és boldogság volt a '90-es években egy 9999999 IN 1 GAME-feliratú sárga cartridge, az nem tud semmit! 

No persze ezeken a bóvli kazettákon sosem volt 9999999 játék. Jobbára inkább csak 3333333 különféle verzió a kommandósfilmeket idéző Contrából, a tankkal lövöldözős Battle Cityből és a messze legnépszerűbb Super Mario Bros.-ból – az egyes verziók között pedig csak annyi volt a különbség, hogy az egyikben más színű volt az általunk irányított figura, a másikban meg egyetlen nagy ugrással a pálya végére jutottunk... De még így is kiváló (és más szórakoztató elektronikai kütyükhöz képes olcsó) szórakozás volt a nintendózás kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Jelen sorok írójának például az egyik legkedvesebb gyerekkori élményei közé tartozik, amikor a testvérével és a másod-unokatestvéreivel a kézről-kézre adott kontrollert nyomogatva, pszichedelikus színekben pompázó pályák tucatjait ugrálta végig Marióval és Luigivel.

A Super Mario Bros.: A film pontosan ezeket az önfeledt nyarakat és színes-izgalmas gyerekkori élményeket hozza vissza másfél óra erejéig.

Sőt, közben még egy egész értelmes magyarázatot tud adni arra is, hogy ugyan mi a csudát keres egy bajszos brooklyni vízvezetékszerelő (meg a majrés tesója) egy lebegő platformokkal, teleportáló csatornacsövekkel, barátságos gombákkal és barátságtalan teknőcökkel teli fura világban.

A '90-es évek videójátékai óta persze már sok-sok év eltelt, a Nintendo azonban mindig tudta a módját annak, hogyan készítsen egyre szebb, látványosabb, viccesebb és nehezebb pályákat. Ahogy múltak az évek és fejlődött a technika, Mario fizimiskája is egyre emberibb vonásokat kapott. Így aztán a régi, oldalnézetes pixelhalmokat idővel felváltotta a 3D, a derék brooklyni csőszerelő pedig mára egy Shrek-szerű, kedves és joviális rajzfilmfigurává „fújódott fel”.

Tényleg csak idő kérdése volt, hogy a nagy múltú Nintendónál valaki észbe kapjon, hogy ha a Super Mario Odyssey, a Luigi's Mansion és a többi, most futó játékuk már eleve úgy néz ki mint egy interaktív mesefilm, akkor akár a mozivásznat is meghódíthatnák a nappalik és a gyerekszobák után egy egész estés animációs filmmel!

A patinás japán cég tehát összebútorozott az egyik legmenőbb animációs műhellyel: azzal az Illuminationnel, akiknek a fergeteges Grut és a Minyonokat is köszönhetjük. A rendező a DC-szuperhősös razfilmeken edződött Aaron Horvath-Michael Jelenić-páros lett, a fogatókönyvíró pedig az a Matthew Fogel, aki már A Lego kaland 2 idején is jól ráérzett arra, hogyan lehet egy ismert franchise világát úgy bemutatni egy látványos mozifilmben, hogy az a saját, kacagtatóan abszurd logikája mentén egy kerek, egész, élvezhető történetté álljon össze – miközben minden pillanatában kikacsintások cunamijával idézi meg az eredeti alapanyagot.

A Mario-mozifilm így tehát félig olyan, mint egy profi Disney-rajzfilm (a főgonosz Bowser még énekel is!), az ugrálós jelenetek pedig annyira jól visszahozzák a Nintendo-játékokat, hogy a néző akaratlanul is a kontrollerért nyúlna, a másik irányba terelve Mariót!

Aki tehát akár egyszer is ugrált már semmiben lebegő téglafalakon, aranypénzeket és varázsgombákat rejtő kérdőjeleket fejelgetve, tekikatonákat és tüzes golyókat kerülgetve, vigyorgó ágyúlövedékek elől menekülve, imádni fogja ezt a filmet!   

Maga a sztori lényegében ugyanaz most is, mint a legnépszerűbb Mario-játékokban. Peach hercegnő kedves kis gombabirodalma halálos veszélybe kerül, mert Bowser, a gonosz, tüskés páncélú teknős-sárkány nemcsak a fele királyságot akarja, hanem az egészet, a hercegnőnek azonban nem igazán fűlik a foga semmiféle menyegzőhöz, ezért szembeszáll a zsarnokkal. Igen, Peach itt most kissé harciasabb és temperamentumosabb alkat, mint amikor még csak Bowser kastélylabirintusa mélyén várta, hogy megmentse őt a jó Mario – de ez már a modern Nintendo-játékokban is így volt (a Mario Kartban például ő is simán gokartba, kvadra és motorra pattant).

Mario pedig itt még közel sem hősszerelmes megmentőként és ugrabugra páncélos vitézként siet Peach-hez. Épp ellenkezőleg: egy csetlő-botló figura, aki Luigit akarja megmenteni, miután a brooklyni csatorna tekervényes alagútjaiból egy különös, másik világba pottyannak át mindketten, de elszakadnak egymástól.

Valahol persze hamisítatlan szegénylegény-történet Marióé: a lesajnált és körbe röhögött csőszerelő számtalan alkalommal vízbe zuhan és beveri a fejét, de óriási akaraterejének és nemes szívének köszönhetően végül ő lesz az, aki legyőzi a gonoszt!

Aki egyébként nem is olyan gonosz, csak kissé hajlamos begőzölni és elveszíteni a fejét, amikor szerelmes (ki nem, ugye...), és a drimbolásnál meg a fogolykínzásnál sokkal jobban szeret Elton John-módra zongorázni és énekelni! (A karakter eredeti angol hangja egyébként Jack Black volt, akiről köztudott, hogy egy zenerajongó mókamester, így ennél jobb rajzfilmkaraktert nem is kaphatott volna.)

Mario, Luigi, Peach hercegnő és Bowser mellett persze felvonul a filmben a franchise összes ismert figurája a gombakalapos Toadtól és a proto-Mario-figurának számító Jumpmantől kezdve a húsevő növényeken át Mario egykori ádáz ellenfeléig, az óriásgorilla Donkey Kongig, aki egy szívmelengető jelenetben pont úgy hajigál hordókat öntöttvas rudakon ugrálva, mint a páros legelső játékában, az 1981-es Donkey Kongban.

A Mario-film mégsem ragad le annál, hogy 40-es geekek szemét elfátyolosító nosztalgiautazás és eszelős vizuális hullámvasút legyen, mert mindvégig meg tud maradni bűbájos mesének, örökérvényű üzenettel: bármekkora szakadékot is gördítsen eléd az élet, ha nem adod fel, te is át fogod tudni ugrani!

Maximum nem elsőre, és még párszor neki kell majd veselkedned... És egyáltalán nem biztos, hogy életed szerelme fog utána rád várni a várban... De többet nem is akarok az életről bölcselkedni mindenféle bornírt Mario-hasonlattal, csak két jótanácsom volna még így a cikkem végén a moziba látogatóknak:

• Mindenki ülje végig a stáblistát, mert van ott egy nagyon vicces kikacsintás egy nagyon ismert Mario-mellékszereplőre, aki alighanem a második részben okoz majd némi fejfájást a derék főhősöknek!
• Aki teheti, 4DX-ben nézze meg a Super Mario Bros.-t, mert a 3D-látványon nagyon sokat dob az ide-oda hullámvasutazó széksor, na meg a sok füst, vízpermet, sűrített levegős pukkanás és egyéb effekt (főleg a Mario Kart-os részeknél)!

Ítélet: 9/10

Kiknek ajánljuk? Mindenkinek. Azoknak, akik tudják, milyen nagy dolog volt anno egy lengyel piaci sárga kazetta, vagy ha időben elcsíptük Dévényi Tibi bácsi Elektor Kalandor-adásait a tévében. És persze a fiatal generációk tagjainak is, akiknek ma már a világ legtermészetesebb dolga, hogy nemcsak a gazdag rokongyereknél lehet játszani a Nintendóval, hanem otthon, az ágyban fekve is!