A Futni mentem készítőinek új filmje egy kicsit színpadiasan túlzó, kicsit a magyar Bridget Jones, de egyetlen fordulatot kivéve minőségi szórakoztatást nyújt. Kritika.
Elvből nem fogom lelőni a Szenvedélyes nők végét, így sajnos körbe kell írnom, miért idegesített fel. Nem az a bajom, hogy deus ex machina, hiszen technikailag még pont nem az: a fordulatra utalgatnak a szereplők a játékidő alatt is, benne van a levegőben, hogy megtörténhet. Mégis, pont olyan időzítéssel érkezik, hogy a hátsó kapun keresztül bebújva (semmi áthallás, isten ments!) fel tudjon oldani egy konfliktust, aminek tisztességes, szemtől szembeni feloldására eddigre már kifogyott a filmből a szufla. És ez csak az egyik fele a dolognak: a másik az, hogy a fordulat szemérmetlenül, ki nem érdemelt módon még könnyfakasztó is lesz, a hülye néző (én) pedig törölgetheti a bepárásodott szemüvegét, hogy baszki, nem hiszem el, hogy a Futni mentem 2: Csányi Sándor visszavág vetítése alatt történik ez.
Már megint ugyanaz, mint a Bridget Jones 4-nél, sóhajtottam, és ezzel meg is született bennem az ítélet:
ez nem volt jó, nagyon tetszett.
Kicsit kifejtősebben: a Szenvedélyes nők egy terjengős, cukros, didaktikus film, ami mégis bevonz és leköt csupán azért, mert túl szimpatikusnak találjuk a szereplőket, túlságosan szurkolunk nekik, hogy sikerüljön megtalálni a boldogságot. Akár csalással is.
A lányom pasija és a férjem csaja
De ne szaladjunk előre: a Szenvedélyes nők inkább farce-ként kezd, hogy aztán a játékidő második felében bridgetjonesosodjon véglegesen. Ez az a műfaj – bőven akad belőle a magyar színházak műsorában is –, amelyben átlagos vagy némileg kisarkítottan ábrázolt problémákkal rendelkező emberek kerülnek bele hajmeresztő, elég hihetetlen helyzetekbe nagy ecsettel ábrázolt, színes-szagos mellékszereplők társaságában. Általában egy adott helyszínen, ahol a konfliktusok és a műfaj képviselői által annyira szeretett félreértések, sorsszerű balesetek is egyszerűen, tömören tudnak kibontakozni.
Ez a helyszín ebben a filmben Vilma (Básti Juli) vidéki háza, ahová az idős, férfifaló színésznő lányával, Lillával (Balsai Móni) látogat el. Balsai karaktere a film főszereplője: a középkorú nőt nemrég hagyta el férje (Scherer Péter egy meglehetősen szórakoztató mellékszerepben) egy sokkal fiatalabb műkörmösért. A párterapeutaként dolgozó nő életét ez egészen felborítja: szakmai, női és anyai identitása is veszélybe kerül, miközben meddőn ismételgeti, hogy férje csak „középéleti válságban van”, és mindjárt visszatalál hozzá.
Ez nem történik meg, így anyatigrise, valamint lánya, Zsófi (Varga-Járó Sára) támogatására szorul. A női hármasfogathoz a vidéki házban csatlakozik még három férfi is, hogy kijöjjön a romkommatek. Ott van Vilma szende életrajzírója (Bányai Kelemen Barna), egy nagyképű rocksztár (Lengyel Tamás), valamint Zsófi gátlásos pasija (Lengyel Benjámin), akiről hamarosan kiderül, hogy titokban akkora szarkavaró, mint egy átlagos városházi szocialista politikus. A film első felében egyetlen helyszínre koncentrált tévedések vígjátékát látunk, túlbonyolított, logikátlan mestertervekkel, nagy eltévedésekkel és tévesztésekkel, valamint egy olyan éjszakával, amely során a hat szereplő közül viszonylag kevés alszik a saját ágyában.
Balsai Móni az egész film horgonya: a színésznő kifejezetten remeken és átélhetően adja át a jó sorsra érdemes, de azért a maga butaságaiba belebonyolódni hajlamos nőt/anyukát/lányt, aki tolakodó és örökmozgó anyja, valamint mindent mindig jobban tudó lánya között lavírozva próbálja megtalálni önmagát, miközben egy raklapnyi idióta pasit is kezelnie kell. Balsainak azt is elhisszük, amikor csúnya és ápolatlan, valamint azt is, amikor kivirul, és hirtelen szexi és lehengerlő lesz. Básti Juli tökéletes komikus időzítéssel alakítja a láthatóan közönségkedvencnek szánt, gátlástalan nagyi karakterét, Varga-Járó pedig kisugárzásával és tehetségével közel annyira nézhető lesz, mint a két veterán színésznő.
A férfi karakterek némileg kidolgozatlabbak, de egy ilyen filmnek ez elnézhető. Lengyel Tamás ragyogóan ütnivaló a sekélyesen okoskodó, permanens kangörcsét nyögő rocksztár szerepében, Bányai Kelemen visszafogottan őrzi a többieket kevésbé elöntő józan észt, Lengyel Benjámin pedig igazi jolly joker. Egyszerre szende és mindenre elvetemült karaktere elsősorban azért van itt, hogy ürügyet adjon Balsai és Varga-Járó színészi kibontakozására: a háttérből olyan, egyszerre diszkréten fenyegető és diszkréten megnyugtató jelenlétet ad, amire bőven építkezhet a két színésznő
– főleg a film második felében, amelyben a szereplők elhagyják a színpadiasan szűk környezetet, és már Budapest utcáin bonyolítják a cselekményt.
A Futni mentem a magyar közönségfilmek Karamazov testvérekje, de ez nem feltétlenül dicséret
Herendi Gábor legújabb alkotása címében egy futásról szóló filmet ígér, ez azonban átverés. Valójában három filmet kapunk egyben, amelyek nem a futásról szólnak, hanem a budapesti középosztály tapintatosan feminista Avengers-évé állnak össze.
Tovább
Akkor most nő vagy anya?
A legnagyobb kérdés persze az, amit Divinyinek is feltettem a KultPont legfrissebb adásában: megismétlődhet-e a Futni mentem diadalmenete? Hiszen a Szenvedélyes nők gyakorlatilag ugyanattól az alkotógárdától, a tavalyi közönségfilm sikerének farvizén érkezik, ugyanúgy egy cseh film remake-je, és ugyanúgy egyazon család nőinek három generációját állítja középpontba. De ahogy arról a forgatókönyvíró is beszélt: a hasonlóságok ellenére egy másféle filmet látunk, másféle dilemmákkal, más tematikai fókusszal.
A Szenvedélyes nők kérdésfelvetései érdekesek, mindenképp érdekesebbek a Futni mentem – többségében – limonádéízű témáinál. A romkomos bájon túl akkor lesz még értékelhetőbb a film, amikor Lilla legnagyobb dilemmájára fókuszál. Mi a fontosabb a középkorú, frissen elvált nő számára? Hogy
továbbra is megbízható gerince legyen csapongó családjának, vagy hogy végre saját maga számára is megengedje a csapongást, és – talán – szerettei kárára élje meg azt a nőiségét, amit a pecabajnok, mindenféle műkörmösökkel kamatyoló Scherer Péter mellett nem tudott?
A vitaindító kérdés itt az lesz a moziból kijőve diskurálgató közönség számára, hogy mennyire sikeresen bontja ki a film ezt a dilemmát. Én már találkoztam olyannal, aki egészen magára ismert a filmben, valamint olyannal is, akinek „elég megdöbbentő volt, miket gondolnak és mondanak benne a nőkről”. Mindkét nézőpont teljesen védhető és átérezhető:a Szenvedélyes nők néhol okosan és energikusan, a helyzetkomikumra és a karakterekre saját vágyaik által ráeső kényszerekre fókuszálva mutatja be a lehetetlenné váló helyzetet, néhol pedig faék egyszerűséggel, kiszámíthatóan, didaktikusan sulykolja a nagy tanulságot, hogy bizony, elég fontos az, hogy az ember önmaga legyen.
A film végi csaláshoz is ez utóbbi módszer társul, addigra azonban már láttunk annyi átérezhető, szórakoztató és tényleg vicces jelenetet is, hogy még a megrögzött farce-gyűlölők (én) is elnézőbbek legyenek mindennel, amit a Szenvedélyes nők csinál, és azzal is, ahogy csinálja. Demográfiai szempontból valószínűleg telitalálat lesz a dolog: ahogy a könyvipart, úgy a mozikat is egyre inkább a középkorú, női célközönség tartja el, nekik pedig biztosan ad diskurálnivalót ez a film – ha tetszik nekik, ha nem. A többiek meg vagy sóhajtozhatnak, hogy na tessék: itt van az ezredik ugyanolyan romkom, csak ebben véletlenül magyar színészek játszanak – vagy elismerhetik, hogy azért tényleg rejtőzik valamennyi versenyérték a – túl hosszú – 110 perces játékidőben.
Azt viszont lelövöm, hogy én melyik kategóriába estem bele, míg a film után lecsorgott a stáblista: mindkettőbe.
