Kis késéssel, de hozzánk is elérkezett az elmúlt évek egyik legjobb horrorja, egyenesen Ausztráliából, ahol egy bizarr gyerekmese csupafog tintapacája lesz egy csonka család, anyuka és kisfia kínzója.
Van, amikor a gyerek egyre csak azt hajtogatja: Anya! Anya! Anya! Anya! - és nem hagyja abba, pedig nincs semmi baja, csak bekattant nála valami, hiszen gyerek, és előfordul az ilyesmi. Nyűgös vagy más baja van, mégis, ha csak egy pillanatra is, de elviselhetetlen. És az anya ilyenkor néha felcsattan, hogy mi van már megint, majd rögtön meg is bánja, hogy türelmetlen volt és durván beszélt. De mi van akkor, ha anyuka nincs a legjobb fizikai formában és lelkiállapotban, hogy minden pillanatban a legjobb anyuka lehessen?
Amelia egykor magazinoknak írogatott cikkeket meg meséket, ma egy nyugdíjas otthon rozoga, emlékezetkieséses lakóira vigyáz, amikor hazaér, kisfiával, Samuellel foglalkozik, akinek hetedik születésnapja közeleg. És ez korántsem örömteli esemény, a nő ugyanis akkor veszítette el autóbalesetben szeretett férjét, amikor az éppen kórházba vitte őt, hogy megszülje gyereküket. Anyu még mindig gyászol, és nem csoda, hogy a fiú problémás, például mindenütt szörnyeket gyanít, és készül is a várható összecsapásra velük. Aztán előkerül a polcról egy furcsa kihajtós könyv, amiről azt sem tudták, hogy létezik, és Mr. Babadookról szól, aki az árnyékok között él a lakásban. És elszabadul a pokol.
No nem úgy szabadul el a pokol, ahogy a legtöbb horrorban szokott. Bár igenis van félelem és a címbéli lény igenis megjelenik, nincsenek lángnyelvek, vértócsák és levágott végtagok, csak egy nő hull szét darabjaira. Pár nap alatt minden rászakad, amit addig sikerült valahogy összetartania és amit eddig elfojtott. Kicsúszik a talaj a lába alól, a kis Samuel egyre kétségbeesettebben viselkedik, a nagy pacafoltra emlékeztető Babadook a könyvből pedig kezd valós formát ölteni. Az ausztrál Jennifer Kent filmje, amelyet 2005-ös rövidfilmje, a Monster alapján készített, nem a valós, hanem a csak sejtett veszély és a megélt belső rettegés miatt működik, és rengeteget számít, hogy ez egy rendezőnő munkája. Kent tökéletesen érzi, és ugyanilyen tökéletesen adja vissza, mi történik egy anya fejében, mikor képtelen jól reagálni, mikor beszél belőle a fáradtság és a türelmetlenség, és mikor tudja ő is, hogy hibázik.
Essie Davis nagyszerű Ameliaként, hozza az átlagos, egyszer talán szebb napokat is megélt, sorsával nehezen megbékülő asszonyt, a The Babadook sztárja azonban a kisfiút alakító Noah Wiseman, és el sem tudom képzelni, miként érték el a kisfiúnál, hogy ilyen rémségeket, ijedelmet, zavarodottságot, rettegést és elszántságot ilyen csodálatosan el tudjon játszani. Az ő szemében, arcán minden ott van, amit egy jó (pszicho)horrornak el kell érnie. Mert a zsigeri, ösztönös izgalom és félelem mellett ott kell lennie a valódi emberi érzéseknek, a kiszolgáltatottságnak, a bizonytalanságnak és egy sor olyan érzelemnek, amikkel azonosulnunk kell, és amitől például ez a film messze kimagaslik a műfaji átlagból.
A The Babadook mellesleg 2014-es gyártású film, biztos sokan vannak, akik így vagy úgy már látták, de moziban minden más, kezdve a képtől és a hangtól – és például nem kezd el a saját gyerekünk kiabálni, miközben nézzük. Az itt látható, egyszerre lenyűgözően eredeti és sajátosan izgalmas könyvet és annak rajzait egy bizonyos Alex Juhasz készítette.
