Hálás feladat, mégsem könnyű vászonra vinni Agatha Christie klasszikusát: nincs mit újítani rajta, csak baromi jól kell elmondani. És vigyázni kell az arányokra, Mr. Branagh!
A híres Orient Expressz egyszer, még 1929-ben csúnyán elakadt valahol a hófödte, híresen rideg török tájon, hat napig vesztegelt két állomás között, félig betemetve. Ki is akadtak az illusztris utasok, három évre rá pedig elrabolták Charles Lindbergh kisfiát. Az ügy hatalmas port kavart, hiszen az Atlanti-óceánt elsőként átrepülő Lindbergh sokak szemében hős volt, és bár kifizette a követelt váltságdíjat, a kisgyereket mégis megölték. A lelkes újságolvasó Agatha Christie mindkét esetet lejegyezte, ezek egybegyúrásából és némi pluszból született az először a kor szokásának megfelelően újságban, folytatásban, majd 1934-ben könyv formátumban a Gyilkosság az Orient Expresszen.
Amit 1974-ben a nagy Sidney Lumet vitt vászonra, az ő verziójában Albert Finney volt Hercule Poirot, a csavaros észjárású belga detektív, és a legkisebb szerepet is világsztárok kapták, akik közül Ingrid Bergmant a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscarral jutalmaztak. Bergman természetesen egy skandináv nevű karaktert játszott, Kenneth Branagh új filmjében ez a személy most latin, mert változnak az idők, és egy, a könyvben még skót férfiból feketét csináltak, ami egy kicsit meghökkentő. És amikor azt mondom, Kenneth Branagh filmje, azt tessék szó szerint érteni, mert ő itt nem csak rendező és főszereplő, de még a filmet lezáró dal egyik szerzője is, és úgy általában is mindent felülíró, mindent betöltő jelenlét.
És nem csak hatalmas, az indokoltnál jóval nagyobb bajusza miatt. Az ő Hercule Poirot-ja nem az eszét fegyverként használó, a többiek közül egyedül intellektusából kiemelkedő hős, nem a nagyok és gazdagok felett mégis diadalmaskodó kisember, hanem egy félisten. Branagh a nyitó képsorokban létrehozza a közel-keleti békét, mindenki sztárként kezeli, az utolsó isztambuli pék is ismeri, és előre köszönti, ő pedig úgy is viselkedik, mint egy celeb, és ebben semmi irónia nincsen. Pedig simán lehetne, amivel Branagh, aki mindig Shakespeare adaptációiban is szerette önmagát megtenni a főszereplőnek, komoly ziccert hagyott ki.
Branagh, aki persze rendezőként és színészként is remek – tud lenni -, nem nagyon figyel másra, csak önmagára. Pedig ott van most is majd minden szerepben egy rakás sztár, Daisy Ridley angol nevelőnőként, Johnny Depp amerikai gengszterként, Michelle Pfeiffer szókimondó vígözvegyként, Judi Dench kelet-európai arisztokrataként, Willem Dafoe pedig tenyérbe mászó osztrák tudósként. Ők többnyire csak felmondják a szövegüket, persze tisztességgel, és hagyják, hadd brillírozzon Branagh. Aki nem fogja vissza magát, ami az elején még szórakoztató, a végére viszont már fárasztó. Mert más egotripjét nézni csak akkor lehet indokolt, ha az illető tényleg egy istenverte zseni, de hősünk sajnos nem az. Még ilyen bajusszal sem.
Arról persze szó sincsen, hogy az új Orient Expressz nézhetetlen lenne, hiszen adott a cselekmény és van, aki a rendező ellenére is érvényesülni tud. Johnny Deppet szerencsére ezúttal nem igazán lehetett elnyomni, és dupla szerencse, hogy kivételesen nem egy agyonmaszkírozott idiótát alakít, hanem egy kézzelfogható figurát, Penelope Cruz is meggyőző, a nemrég bemutatott anyám!-ban oly hátborzongató Michelle Pfeiffer alakítása viszont egy kicsit félremegy, nincs igazi súlya, ahogy annak sincs komoly jelentősége, hogy a filmet, akárcsak idén Christopher Nolan Dunkirkjét 65 mm-es kópiára forgatták. És nem csak azért, mert a legtöbb mozi ilyet nem tud lejátszani, és automatikusan átjátsszák nekik egy „hétköznapi” verzióra, hanem azért, mert a történet szinte kizárólag a luxusvonat zárt terében játszódik.
Pár rövidke tájképet azért kapunk, az elején még egy korhű Isztambul is jut, aztán vissza a vonatba, vissza a Poirot-ra áhítattal bámuló vagy zavartan magyarázkodó szereplőkhöz és a főhős túlságosan is kackiás, folyton önelégülten rezgő bajuszához.
Értékelés: 6/10
