Andalúziai kutya (1929)

A film első vetítésére elment a párizsi értelmiség krémje, köztük olyan hírességek, mint Pablo Picasso, Le Corbusier, Jean Cocteau, valamint André Breton teljes szürrealista csoportja.  A vetítés megkezdése előtt a rendező, Luis Bunuel kövekkel tömte meg a zsebeit, hogy azokkal védje magát „katasztrófa esetén”, de legnagyobb meglepetésére művéért rajongott a közönség. A társ-forgatókönyvíró Salvador Dalí kifejezetten csalódott volt: szerinte a nézők lelkes reakciója „kevésbé izgalmassá” tette az estét. Neki és Buñuelnek az volt a szándéka, hogy vérig sértsék a kor intellektuális elitjét, de pont az ellenkezője történt, a rendező szavaival:

„az esztelen csorda szépséget vagy költészetet látott valamiben, ami alapvetően nem több, mint egy kétségbeesett, szenvedélyes felhívás a gyilkosságra”.

A köznép nem így reagált: nyolc hónapig futott a film a mozikban, és ezalatt negyven-ötven feljelentés érkezett a rendőrségre, követelve az „illetlen és kegyetlen” film betiltását – több helyen azt írták, két vetélés is történt a vetítések alatt. Ezzel vette kezdetét a sértések és fenyegetések özöne, amelyek Buñuelt idős koráig elkísérték, de a panaszok és feljelentések ellenére az Andalúziai kutyát soha nem tiltották be.

Született gyilkosok (1994)

A film bemutatása utáni egy bizonyos Patsy Byers beperelte Oliver Stone-t és a forgalmazó Time Warnert. 1995 márciusában ugyanis a tizennyolc éves Sarah Edmondson és barátja, Benjamin Darras LSD-t szedtek, megnézték a Született gyilkosokat, majd még aznap este Sarah lelőtte a bolti eladó Byerst, aki megbénult, Benjamin pedig megölte William Savage-et, egy italbolt tulajdonosát. Az ügynek az hozott nagy publicitást, hogy John Grisham író történetesen Savage személyes barátja volt, és a gyilkosság után nyilvánosan megvádolta Oliver Stone-t, azt szorgalmazva, hogy a filmeseket felelősségre kell vonni a munkájukért, ha az erőszakos viselkedésre buzdít.

Byers ügyvédei azzal érveltek, hogy Stone és a Time Warner bűnrészesek a gyilkosságban és az áldozat lebénulásában amiatt, hogy „olyan filmet készítenek és forgalmaznak, amelyről tudták, vagy tudniuk kellett volna, hogy az embereket arra készteti, hogy bűncselekményeket kövessenek el.” Egész Hollywood lélegzetvisszafojtva várta az ügy kimenetelét, mert ha Stone-t bűnösnek találják, az messzemenő következménnyel járt volna a filmek tartalmát illetően. A bíróság – feltehetően a filmipar nyomására – végül elutasította Byers keresetét. Ám ezzel még nem volt vége a történetnek: a Született gyilkosok mind a Heath High School-, mind a Columbine-beli iskolai mészárlás elkövetőire hatott.

Romper Stomper (1992)

Az akkor még ismeretlen Russell Crowe főszereplésével készült ausztrál skinheadfilm forgatása annyira megviselte a másik főszereplőt, Daniel Pollockot, hogy a bemutató előtt öngyilkos lett. Pollock a szupermarketes jelenet során súlyosan megvágta magát, a szexjelenetet pedig élesben vették fel Jacqueline McKenzie-vel, vagyis jócskán alámerült a karakterben. A Romper Stompernek utóélete is volt: a tetovált, közveszélyes, de rendkívül karizmatikus skinheadvezér, Hando annyira szuggesztív, karizmatikus figura volt (nagyrészt Crowe alakításának köszönhetően), hogy a valódi skinheadmozgalom is rátalált, és egyfajta hősként ünnepelték a kitalált karaktert. Sőt, 2000 tavaszán egy fiatal angol rab, bizonyos Robert Stewart egy széklábbal agyonverte muszlim cellatársát – állítása szerint azért, mert két nappal korábban megnézte a Romper Stompert, és

ráébredt, hogy védenie kell a magasabb rendű fehér fajt.

Dylann Roof,  a charlestoni templomi mészárlás elkövetője is a film rajongója volt, személyes honlapján ott virított Hando fotója.

Mechanikus narancs (1971)

Sokat elmond, hogy a filmet maga a rendezője, Stanley Kubrick tiltotta be Nagy-Britanniában – illetve megtagadta a hozzájárulást a vetítéséhez, és egészen 1999-es haláláig nem is engedte levetíteni. A film bemutatóját követően ugyanis a Mechanikus narancsban látottakat másoló bűnözők jelentek meg az utcákon erőszakos bűncselekményeket elkövetve. Ami igazán betette a kaput Kubricknál, az egy egészen konkrét eset volt, amikor

Mindez ugyanakkor nem tudta megakadályozni, hogy az alkotás minden idők egyik legismertebbjévé váljon, ami rendre előkerül a legjobb filmeket soroló listákon. Az „éneklős” támadásnak az előélete is brutális: a film alapjául szolgáló regény írója, Anthony Burgess első feleségét, az akkor terhes Lynne-t 1944-ben a háború alatt ott állomásozó amerikai katonák támadták meg: kirabolták, összeverték és valószínűleg meg is erőszakolták, aminek eredményeként a nő elvetélt.

Taxisofőr (1976)

Egy premier után adott interjújában Martin Scorsese rendező úgy fogalmazott, hogy

a Taxisofőr „feminista film”, mert a végletekig viszi a macsóságot, és ezzel tükröt tart neki.

Megmutatja, hová vezet ez a gondolkodás, és milyen problémát okozhat, ha egy férfi csak két szerepben, istennőként vagy kurvaként tudja elképzelni a nőket. Valószínűleg nem gondolta, hogy szavait szó szerint kell majd érteni. 5 évvel a film bemutatója után, 1981-ben ugyanis egy bizonyos John Hinckley Jr. az akkori amerikai elnök, Ronald Reagan ellen kísérelt meg merényletet – a film főhőse, Travis Bickle (Robert De Niro) eredetileg egy, az elnökjelölésért induló szenátort akart megölni.

Hinckley Jr. azt állította, hogy a Taxisofőr inspirálta tette elkövetésére, amivel imponálni szeretett volna a női főszereplőnek, Jodie Fosternek, akit rendszeresen követett is a Yale Egyetemen. Az köztudott, hogy Reagan csak megsebesült, az kevésbé, hogy a golyók az őt a testével védő testőrt és egy rendőrtisztet is eltaláltak, az elnök sajtótitkára, James Brady sérülései pedig annyira súlyosnak bizonyultak, hogy sosem épült fel belőlük, örökre rokkant maradt. Ennek következtében halálát utólag gyilkosságnak minősítették. Hinckley Jr. börtön helyett végül elmegyógyintézetbe került, ahonnan 34 év után, 2016-ban szabadult.

Kamerales (1960)

Van olyan, hogy egy film annyira merész, annyira újszerű, hogy az veszélyes a készítője karrierjére, és pont azt történt a sorozatgyilkossá váló kezdő filmesről szóló horrorfilm esetében. A Kamerales (eredeti címén Peeping Tom) erőszak-ábrázolása és a benne megjelenített szexuális deviancia miatt gyakorlatilag a bemutatója napján az egyik leggyűlöltebb film lett, és az alkotásra érkezett elképesztően negatív kritikai visszhang gyakorlatilag végett vetett a rendező, Michael Powell (A bagdadi tolvaj, Vörös cipellők, Blimp ezredes élete és halála) pályafutásának. A főszereplő, Karlheinz Böhm, aki a későbbiekben szintén nehezen jutott szerepekhez, utóbb felidézte, hogy a díszbemutatón a közönség közül senki sem ment kezet rázni sem vele, sem Powell-lel. 

A filmről a The Telegraph-ban megjelent kritika azt írta, hogy

a Kamerales gyakorlatilag „megölte” Powell karrierjét,

a The Monthly Film Bulletin Powellt de Sade márkihoz hasonlította, a Tribune kritikusa szerint „a Peeping Tom eltüntetésének egyetlen igazán kielégítő módja az lenne, ha fellapátolnák és gyorsan belezúdítanák a legközelebbi csatornába”, míg a Daily Express azt írta, hogy „a film émelyítőbb és lehangolóbb, mint a kelet-pakisztáni lepratelepek, Bombay hátsó utcái és Kalkutta csatornái”. Ehhez képest a művet évekkel később elkezdték felkapni, olyan nagyságok lettek a rajongói, mint például Martin Scorsese, aki a saját zsebéből finanszírozta a Kamerales újbóli forgalmazását.

A Premiere magazin teljes listája itt olvasható.