A 2014-es (nálunk 2015-ös) év egyik nagy meglepetése a mozikban az addig jórészt csak a Slágermájerek című rétegsorozat révén ismert új-zélandi duó, a sokoldalú (színészként, íróként, producerként és rendezőként egyaránt tevékenykedő) Taika Waitit és Jemaine Clement Hétköznapi vámpírok című alkotása volt.

A vámpírfilmek paródiájaként működő mű áldokumentumfilmes keretek között mutatta be témáját. A sztori szerint a modern kori, kortárs Wellingtonban, Új-Zéland fővárosában élő három, több száz éves vámpír vállalta, hogy egy forgatócsoport előtt feltárja addig rejtett, titkos életét, hogy mi is megtudjuk, milyenek a vérszívók hétköznapjai.

Az alkotók kreativitásának köszönhetően pedig volt is mit megmutatni a lakótársakként való együttélés nehézségeitől kezdve a több száz éves vámpírként a modern kor kihívásainak való megfelelésen keresztül az olyan apró bosszúságokig, mint hogy manapság már nagyon nehéz szüzek vérét megszerezni, vagy hogy milyen nehéz stílusosnak maradni úgy, hogy nem látod a tükörképed.

Míg Clementet inkább színészként ismerhetjük (olyan filmekben láthattuk, mint a Men in Black – Sötét zsaruk 3. vagy A barátságos óriás), addig Waititinek több alkotói produkciója is eljutott már hozzánk. S habár a forgatókönyvíró-rendező kizárólag humorban utazik, ezen belül is bámulatos sokoldalúságról tesz tanúbizonyságot. Szinte azt mondhatjuk, ahány film vagy sorozat, annyiféle megközelítést használ.

Waititi még a Thor 3. szuperhősvilágát is megcsavarta egy kis őrült poénkodással, miközben a Vademberek hajszájában kifejezetten érzelmes húrokat pengetett, a Jojo nyusziban pedig (amelynek a forgatókönyvéért Oscar-díjjal jutalmazták) elsősorban a meghökkentő fekete humor eszközét vetette be. A Hétköznapi vámpírok viccei ehhez képest leginkább a teljesen felszabadult, féktelenül szórakoztató kategóriába tartoznak, s ugyan számos bennfentes poénnal kedveskednek a vámpírfilmek szerelmeseinek, ennek a hozzáállásnak köszönhetően mégis bárkinek mosolyt (sőt eszement röhögést) csalhatnak az arcára.

Mindez szerencsére a film után öt évvel bemutatkozott, idén immár második évadával jelentkező sorozatverzióban (amelynek teljes első évada elérhető az HBO GO-n, a második évad pedig nemrégiben indult; a héten érkezett a negyedik epizódja) mit sem változott. A sitcom ugyan nem a nagyjátékfilm figuráinak sorsát viszi tovább, csupán a koncepció ugyanaz (a modern kori, ezúttal Amerikában, Staten Islanden élő vámpírok hétköznapjainak bemutatása áldokumentumfilmes formában), de minden változtatás az előnyére vált (az egyetlen veszteség, hogy Waititi és Clement ezúttal – egy-egy cameót leszámítva – színészként nem, csupán alkotóként vesznek részt a munkában).

A filmverzió három férfi vámpírja közül az egyiket egy nőre cserélték, ami nagyon jót tett, nemcsak a kiegyensúlyozottság és a változatosság miatt, hanem mivel így a lakótársi együttélési problémák mellett lehetőség adódik féltékenységi drámák és egyéb párkapcsolati gubancok megjelenítésére is (Nadja és Laszlo, az egyik férfi vérszívó ugyanis férj és feleség, sőt: annak idején a nő alakította át a férfit vámpírrá). A filmbeli frissen vámpírrá alakított karakter helyett pedig kapunk egy familiárist (szolgát), aki a másik férfi vámpír, Nandor famulusa, és a cselekmény során folyamatos feszültséget biztosít, hogy miközben Guillermo, a segéd tökéletesen végzi a munkáját, és leghőbb vágya lenne vámpírrá válni, minderről Nandor nem vesz tudomást, így szegény fickó csak álmodozik.

A legnagyobb találat mégis az, hogy a film csak időnként felbukkanó negyedik vámpírja, egy ősöreg, több ezer éves vérszívó helyett itt kiegészítő figuraként egy energiavámpír jelenik meg, Colin, akinek zseniálisan ki van találva a jelleme (állandó parttalan fecsegésével és fárasztó humorával még a vámpírokat is képes leszívni), és rengeteg jó poén kapcsolódik hozzá. A mindenki által ismert hétköznapi jelenség (valószínűleg mindannyiunknak van energiavámpír ismerőse) történetbe emelésével pedig kap egy duplacsavart a címbeli hétköznapi vámpírok kifejezés is.

További előrelépés a filmváltozathoz képest, hogy tovább árnyalódik a vámpírok és a többi szörny/mágikus lény viszonya. Miközben a filmben csak a vérfarkasokkal való problémás kapcsolatuk jelent meg, addig itt a vérfarkasok mellett kísértetekkel, nekromantákkal és zombikkal is kapcsolatba kerülnek – és minden esetben rendkívül frappánsan vannak kidolgozva ennek részletei. Ahogy a további duplafedelű poénokban sincs hiány: arra például – a második évad második epizódjában – maga az egyik hős, Guillermo hívja fel a figyelmet, hogy a vámpírok, ezek a sokak szerint nem létező természetfeletti teremtmények nem hisznek a szellemekben.

Az egyedüli hiányérzetet csak azért érezzük a sitcomban, mert az első évadban bevezetett karaktert, a főhősök által vámpírrá alakított szűzlány, Jenna figuráját sajnos kiírták, pedig nagyon jópofa színfolt volt, és nem mellesleg az Éretlenségiből és a Lady Birdből ismert tehetséges fiatal színésznő, Beanie Feldstein alakította. Ami a többi vendégszereplőt illeti, a Hétköznapi vámpírokban

És nem is csoda, hogy a sorozat stábjához ilyen nagy nevek is csatlakoztak, hiszen annyi benne az ötlet, a szellem és a frissesség (egészen hihetetlen, hogy egy ilyen elcsépelt műfajban, mint a vámpírfilm, még tudnak újat mutatni, még akkor is, ha paródiáról van szó), hogy a magunk részéről csak annyit kívánhatunk, hogy bárcsak készülne harmadik évad is belőle.