A Renfield rafináltan keveri a társadalomkritikát a horrorkomédiával, miközben a vámpírfilmek hagyománya előtt tiszteleg.
Réges régi dramaturgiai trükk, hogy egy klasszikus, évszázadokkal korábbi karaktert ha belehelyezünk a jelenünkbe, akkor már kész is a sztori, a történet önállóan írja magát. Ez történt most Drakula gróffal is, ám a famulust középpontba állító Renfield című film ennél egy kicsit többet is vállal meg kevesebbet is. Ahogy a cím is jelzi, ezúttal nem a vámpír, hanem szolgája, az egykori ingatlanügynök lesz a történet főhőse, már ha lehet hősnek nevezni. Naná, hogy ez lesz az egyik fő kérdés, és a derék Renfield jellemfejlődése áll a középpontban. A film tehát egy elég markáns állítást teszt azzal, hogy a famulust a mestere ellen fordítja, ugyanakkor el is vicceli az egészet:
a Renfield a felszínen horrorkomédiaként működik, itt minden el lett túlozva, de ez nem jelenti azt, hogy kimaradna a klasszikus vámpírfilmekre jellemző társadalomkritika.
Klasszikuson most elsősorban az 1930-as éveket, a Universal stúdió horrorfilmjeit értem, amikor a vámpírfilm még nem erotikus, szerelmi dráma volt. Miként Király Jenő fogalmaz A film szimbolikájában:
Ez azért is fontos a Renfielddel kapcsolatban, mert a film egyértelműen az 1931-es, Lugosi Béla címszereplésével készült Drakula leszármazottja. Mondhatnánk egyenesági folytatása, hiszen, mikor Renfield (Nicholas Hoult) sebtében összefoglalja a történetét, akkor a '31-es film képkockái elevenednek meg, illetve azok lettek újraforgatva az új szereplőkkel, régi stílusban. Ha tehát azt vesszük, hogy mindkét film a bemutató idejének jelenében játszódik, akkor uszkve száz év telt el, mióta Renfield Drakula szolgálatába állt. Ennyi idő alatt nem csoda, hogy megcsömörlött, így a hűséges szolga most egy önsegítő csoportba jár, ahol kapcsolatfüggők próbálják kúrálni magukat. Kezdetben még csak áldozatokat gyűjt az épp lábadozó grófnak: a bántalmazó kapcsolatok bántalmazóit viszi el neki táplálékul. Ám lassacskánt kezd ráébredni, hogy
évtizedek óta ő is egy bántalmazó kapcsolatban él.
Forrás: Bettmann / Getty Images
Szóval ez már nem az a Renfield akit a ‘31-es Drakulában megismertünk, és akiről Király Jenő megjegyzi:
“Renfield története annak az embernek a sorsa, aki elveszti békéjét és lelkét, mert nem tulajdonít lelket a viszonyoknak, és nem hagy békét a világnak."
Ennek a filmnek pont az a tétje, miként talál a szolga ismét önmagára, és lesz a maga ura.
Persze, mindez annyira patetikusan hangzik, hogy több vödörnyi vér és báger sok irónia kell hozzá, hogy ne bukfencezen át giccsbe.
És mindezt meg is kapjuk: a film nem fukarkodik, ha buralitásról van szó, mégis minden megmarad egyfajta stilizált mederben, amit pont a folyvást jelenlévő irónia biztosít.
Amit pedig Nicolas Cage leművel Drakula grófként, az lehetne akár bántó ripacskodás is, ám ebben a dramaturgiai térben inkább nevetséges erőfitogtatás:
a valaha hatalommal bíró vámpír nem veszi észre, hogy mára már egy anakronizmussá jelentéktelenedett.
Röhejes terve, hogy majd világhatalomra tör, szánalmasabbnak tűnik annak tükrében, ahogy megpróbálja összeszedni magát az elhagyott kórházban, ahol mint hisztis gyerek, mindennel elégedetlen: nem jó neki a táplálékul vitt gonosztevő, kiköpi a rossz vért, valami csemegére vágyik, amit egyedül nem kaphat meg.
A világ azonban neki dolgozik, hiszen aljas, hatalomvágyó embereket minden korban lehet találni.
Az új famulus pedig már nem a klasszikus értelemben vett üzletember, hanem a modern világ vállalkozója: a maffiavezér.
A Renfield az árulás filmje is, hiszen szolga ellene megy mesterének, a rendőröket pedig mind a helyi maffia pénzeli. Ám míg ez utóbbi világos korrupció, és a rend őre a hivatását és a polgárokat árulta el, akiket védeni kellene, addig az utóbbi árulás a szabadulás kulcsa, hiszen
egy aljas üzlet köttetett közel egy évszázada.
Van az a mondás, miszerint, ha az ember valami hitvány dolgot művel, utána nem tud tükörbe nézni. A vámpírnak azonban nincs tükörképe, így sosem fog szembesülni magával és a tetteivel. Renfieldnek is egy másfajta tükörre van szüksége, a társadalom csekély számú jobbik felére, hogy ráébredjen, miféle helyzetbe hagyta magát belehajszolni.
Drakula gróf régen még delejes pillantásával irányította az embereket, a huszonegyedik században azonban már nincs szükség meggyőzésre, a legtöbben önként állnak a rém szolgálatába.
A vaskos humor mögött ez az üzenet szivárog a felszínre, és ettől lesz a Renfield több annál, mint egy másfélórányi hentelés.
