Mintha Tarantino rendezte volna a Pindur Pandúrokat, főszerepben a Power Rangers tagjaival!
Kiknek ajánljuk? A kungfus, nindzsás és óriásszörnyes ázsiai filmek szerelmeseinek. És persze azoknak a 6 és 96 év közötti (örök) gyerekeknek, akik legszívesebben egész nap mást se csinálnának, csak kiborítanák az összes legót a szoba közepére, hogy órákon át kocsikat, űrhajókat meg várkastélyokat rakhassanak össze és rombolhassanak szét!
A mai napig élénken emlékszem az első legókészletemre. Egy kis, piros csomagszállító furgon volt. 30 évvel ezelőtt, 1987 karácsonyára kaptam a szüleimtől, és amilyen bonyolultnak tűnt elsőre az összerakása – mindössze 5 éves voltam! –, annyira beleégett az agyamba a szerelési útmutató minden képkockája. Sosem láttam ugyanis előtte autós Legót, az oviban csak a már akkor is gagyinak tűnő, '70-es évekbeli lovagvárból volt egy hiányos, ütött-kopott készlet.
Jellemző történet egyébként a késő Kádár-korból, hogy a szolnoki dollárboltban mindössze néhány autós meg űrhajós Lego készlet volt kapható a '80-as évek végén, így 1988 karácsonyára is kaptam egy ugyanilyen piros csomagszállító furgont valamelyik rokonomtól. Aki bizonyára hallotta, hogy szeretem ezt az újfajta dilit, az összerakós műanyag játékot, ami nemcsak méregdrága a magyar pénztárcához képest, de tűszúrással ér fel, ha mezítláb belelépünk valamelyik darabkájába.
Szóval ezt a kis piros furgont, amiről azóta már tudom, hogy ez a 6624-es, oldszkúl LEGOLAND-készlet 1983-ból, 1987 óta rengetegszer szétszedtem és összeraktam fejből. Volt persze, hogy nem stimmeltek a színek a gyárihoz képest, és emlékszem, anno annyira birizgálta a fantáziámat a két nyiklő-nyakló, felhajtható elem, hogy egyszer gondoltam egy merészet, és mozgatható szárnyakként építettem bele a furgonba, amiből így repülő autó lett!
Ez az egész most csak azért jutott eszembe, mert arra már gyerekként is rájöttem, hogy a Lego lényege nem az, hogy tűpontosan lemásold a gyári készletet az összerakási útmutató alapján. Hanem az, hogy a meglévő legókockáidból, saját kútfőből építs valami sokkal-sokkal királyabb dolgot annál, amit a legósdobozokon meg a katalógusokban láttál!
Na valami ilyesmi lebeghetett a szeme előtt a legújabb Lego-film alkotóinak is (voltak egy páran...). Borítsunk ki egy halom legókockát a szoba közepére, és építsünk a már jól bejáratott Ninjago franchise köré egy olyan blockbustert, amibe belezsúfoljuk az összes kedvenc nindzsás, kungfus, szamurájos, gigarobotos és japán szörnyes mozifilmünket! A végeredmény így nagyjából olyan lett,
mintha Tarantino rendezett volna egy Pindur Pandúrok epizódot, főszerepben a Power Rangers tagjaival!
Adott egy legóelemekből kockánként felépített város, Ninjago, ami leginkább egy random távol-keleti metropolisz és a malibui tengerpart keveréke. A kis legóemberek minden reggel elindulnak a dolgukra: a postás leveleket visz, a tartálykocsi benzint szállít, az iskolabusz elviszi a kölyköket a suliba, a szörfös jampec rávigyorog a napozó legócsajra – a zsarnok Garmadon pedig minden nap elindítja a szemközti vulkánszigetről a földalatti titkos laboratóriumokban összetákolt robotarmadáját, hogy elfoglalja a várost!
Szerencsére jönnek a nindzsakiképzést kapott, színes pizsamás tinik, és akárcsak a Power Rangersben, a nagy robotjaikban ülve látványosan elkalapálják az agresszort. Miközben természetesen romba döntik a fél várost. Másnap pedig kezdődik elölről az egész, a reggeli munkába sietéstől kezdve a délutáni kötelező adok-kapokig. Ráadásul a néző már a film legelejétől tudja, hogy a főszereplő zöld nindzsa, a tinédzser Lloyd nem más, mint a főgonosz fia. Kettejük találkozása, és a Nagy Leszámolás elkerülhetetlen... Eddig ugye ez mind olyasmi, amit milliószor láttunk már a Power Rangersben meg az összes többi, tematikájában hasonló távol-keleti filmben és sorozatban.
A Ninjago igazából onnantól kezdve lesz jó film, hogy a klisés alapsztori véget ér!
Garmadon ugyanis nem olyan gonosz zsarnok, mint amennyire látszik, bár ezt Lloydon kívül nemigen hiszi el kezdetben senki. A sok pusztító fegyver bevetése után azonban a nindzsacsapat és a legádázabb ellenfelük együtt kénytelen elindulni a legóvilág túlsó felére (vagyis a szemközti hegyekbe...), hogy ott ráleljenek azokra a mágikus tárgyakra, amelyek egy még pusztítóbb végső fegyverré állnak majd össze, mint az eddig bevetett pusztító fegyverek, és helyreállítják a világ rendjét. A Ninjago innentől kezdve egy könnyfakasztóan megható, ugyanakkor hihetetlenül vicces apa-fia történet lesz, ahol annyira 200 százalékosan pörög minden, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét a sok ide-oda repkedő legóelem láttán.
Lehet persze, hogy egész estés animációs filmnek nem is annyira jó a Lego Ninjago. A gyerekeknek túl őrült a tempó, nem értik a sok kikacsintást, a felnőtteknek meg túl fárasztó a sok debil poén. Ráadásul fájóan hiányzik a filmből az a sok szeretet és ötletesség, ami miatt A Lego kaland mindenkit lehengerelt három évvel ezelőtt. Mégis, ez az egész nindzsáskodás meg városrombolás számomra akkora királyságnak tűnt összességében, hogy 35 évesen rögtön kedvem támadt legózni, amint kijöttem a vetítésről – alig vártam hogy hazaérjek, és összerakjam a szekrény mélyén hányódó legósdobozból a kis piros furgonomat!
