Túl vagyunk már régen azon a ponton, amikor egy új Marvel-bemutató még eseményszámba ment, ami részben érthető is. A franchise 31. filmjénél járva nehéz ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel beülni a moziba, pláne ha a sorozat amúgy is a kifulladás, de legalább a fáradás jeleit mutatja. A 3. fázis csúcspontja, Bosszúállók: Végjáték még nemcsak a jegybevételeket pörgette fel, de a rajongók fantáziáját is megmozgatta, a Fekete Özvegytől a Fekete Párduc 2.-ig tartó negyedik fázis viszont ugyanerre már képtelen volt. A régi szereplők még mindig a Thanos-féle csettintést próbálták feldolgozni, az új szuperhősök pedig – egyelőre – nem tudtak közönségkedvenccé válni, az MCU így elvesztette a „narratív lendületét”.

Innen nézve A Hangya és a Darázs: Kvantumánia nemcsak Paul Rudd hangyaemberének harmadik kalandja, amely vagy bejön az előző két rész rajongóinak, vagy nem. A tét nagyobb: ez az ötödik fázis nyitánya, a feladata pedig a következő öt film megalapozása az MCU új Thanosának bevezetésével. Ha sikerül a művelet, az nemcsak az anyagi vonatkozásokat illetően jó hír a Disney fejeseinek, de a Marvel számára is esélyt adhat a megtépázott renomé helyreállítására.

Kevin Feige überproducer persze nem bízott semmit a véletlenre, az új irányvonalat már az előző fázis filmjeiben és sorozataiban elkezdte kijelölni, sőt a Disney+-ra készített Lokiban az új főgonosz, Kang is bemutatkozott. Hála az olyan filmeknek, mint a Doctor Strange az őrület multiverzumában, a nézőket már nagyjából sikerült hozzászoktatni ahhoz a gondolathoz, hogy mostantól kezdve szinte semmilyen fizikai vagy dramaturgiai akadály nem köti az MCU-t, az osztódással szaporodó szereplők úgy járkálhatnak az alternatív világok és a párhuzamos univerzumok közt, mintha csak a sarki közértbe ugornának le papucsban.

Ebből a szempontból „logikus” lépés volt, hogy Scott Lang legyen a főszereplője az első olyan filmnek, amely teljes egészében az általunk ismert téren és időn kívüli világban játszódik. Egyrészt mert az önéletrajzában már amúgy is ott a releváns tapasztalat – eltöltött öt évet a Kvantumvilágba zárva –, másrészt olyan emberekkel van körülvéve, akik szintén feltalálják magukat, ha esetleg véletlenül megint beszippantaná őket az ismeretlen. Ami nyilván újra megtörténik, Scott kamaszlánya, Cassie és a mentora, dr. Hank Pym titokban ugyanis a Kvantumvilágot babrálgatják, és a kísérletük balul sül el. A két Darázzsal (Hope-pal és Janettel együtt) mind az öten csapdába esnek ebben az ismeretlen világban, és fogalmuk sincs, hogyan tudnának visszatérni a saját földi valóságukba.

A Marvel-produkciókat az utóbbi években egyre többször érte (jogos) kritika a CGI-túltolása miatt, ma már ugyanis az effekteken vagy a szuperhősruhákon túl a teljesen hétköznapi utcadíszletek is sokszor száz százalékban digitálisak. A Hangya és a Darázs: Kvantumánia esetében ez a probléma papíron nem állhatna fel, elvégre, ha a film helyszíne egy sosemvolt, mesterséges világ, akkor nem is kell adni a látszatra – senki nem várja el az alkotóktól, hogy utánozzák a fizikai valóságot. A gyakorlatban mindez mégsem ilyen egyszerű, attól még, hogy a film nem az általunk ismert realitásban játszódik, még hathat bántóan mesterkéltnek is a látványvilág.

Peyton Reed rendezésével pontosan ez a legnagyobb probléma. A rosszul megvilágított színészek olyan idegenül mozognak a digitális tájban,

mintha nem is a Marvel hipermodern stúdióiban, hanem egy körzeti tévé időjárás-jelentő állomásának zöld háttere előtt rögzítették volna a jeleneteiket.

Ráadásul egy komplett kvantum-ökoszisztémát is bemutatnak, tele egymással harcban álló, bizarr lényekkel, amivel csak két probléma van. Egyrészt alig fél órát szánnak minderre, másrészt ahhoz, hogy a Star Wars vagy a Dűne komplexitását idéző univerzumot a semmiből felhúzzák, csak az ambíciójuk van meg, az önálló víziójuk és a technikai tudásuk kevésbé. Más kérdés, hogy ennyi játékidő alatt talán még egy George Lucasnak vagy egy Denis Villeneuve-nek sem sikerülne olyan hiteles világot teremtenie, amely ne hatna úgy, mint

korábbi fantasyklasszikusok vietnami AI-szoftver által lekopírozott verziója.

Ez nem jelenti azt, hogy ne akadna pár valóban szellemes ötlet is a filmben – néhány abszurd gegen érződik, hogy Jeff Loveness forgatókönyvíró korábban a Rick és Morty-n is dolgozott –, vagy hogy a színészek ne próbálnának becsülettel pantomimezni a tarkabarka digitális purgatóriumban. Michael Douglasen ugyan látszik, hogy ő csak a csekket jött begyűjteni, és ki is hibáztathatná ezért, de Bill Murray lubickol a rövid jelenésében, Paul Rudd meg gyárilag képtelen nem sármosnak és megnyerőnek lenni, Jonathan Majors pedig olyan intenzitással játssza a világzabáló Kangot, mintha nem is képregényfilmben, hanem egy Tarantino által rendezett Macbeth-adaptációban alakítaná a címszereplőt.

A produkciója adhat okot némi bizakodásra a folytatást illetően, hiszen a következő két Bosszúállók-filmnek is ő lesz a fő mumusa, a Kvantummánia azonban olyan súlytalan és gagyi, hogy azon még az ő tehetsége sem tud segíteni, egy hangyafallosznyit sem.