Bemutatták Velencében Nemes Jeles László új filmjét. Megnéztük, és csalódtunk – kellemesen.
Hogyan lehet egy Oscar-díjas filmmel indított életművet folytatni? Nemes Jeles László a Saul fia világsikerét követően választhatta volna a hollywoodi opciót is, egy készen kapott forgatókönyvet, mellé néhány közepesen ismert nemzetközi sztárt, de ehelyett maradt hazai pályán, és folytatta a Napszálltával, amit elkezdett. Haláltábor helyett a századelő Budapestjének káoszában követte Erdély Mátyás kamerája a főhőst, de amíg a Saul fiában minden elidegenítő képi- és hanghatás a holokauszt borzalmainak átélhetőbbé tételét szolgálta, a túlbonyolított, túlzsúfolt Napszállta esetében a stílus és a szubsztancia egyensúlya felborult. Az Árva bemutatója előtt az első és legfontosabb kérdés így az volt, hogy marad-e az absztrakt megközelítés, vagy áldozatot hoz a rendező a közérthetőség oltárán.
Nemes a lehető legjobb opciót választotta: úgy készítette el az eddigi legbefogadhatóbb filmjét, hogy közben nem adott fel semmit a szerzőiségéből.
Az Árva egyrészt a szó legszorosabb értelmében vett személyes alkotás, Nemes a saját apja (a szintén rendező Jeles András) története nyomán tette meg főszereplőnek a 12 éves Hirsch Andort, aki 1957 tavaszán még mindig a világháború idején eltűnt apját várja haza. Helyette anyja egy Berend Mihály nevű férfit mutat be neki, azt állítva, hogy ő az igazi apja. A fiú azonban ragaszkodik az általa elképzelt apa alakjához, és nem hajlandó elhinni és elfogadni, hogy vérségi kötelék fűzné az anyját a vészkorszakban rejtegető és állítólag abuzáló jászberényi henteshez. A szinopszis abból a szempontból csalóka, hogy bár az apa-dilemma mint alaphelyzet rendkívül izgalmas, legalább egy órának kell eltelnie Berend felbukkanásáig. Nemes bőven hagy időt a korfestésre, a Hirsch család hétköznapjainak bemutatására, de a film csak akkor találja meg a saját tempóját és drámai erejét, amikor a Grégory Gadebois által alakított férfi végre belép a történetbe.
A párhuzamok egyértelműek: az Árva a századelő (Napszállta) és a második világháború (Saul fia) után a magyar történelem egy nem kevésbé turbulens időszakában játszódik, és az eseményeket most is egyetlen, szorult helyzetben lévő főhős szemén és tapasztalásain keresztül élhetjük át. Ahogy Saul a fiát, az elárvult Leiter Írisz a Napszálltában pedig a soha nem látott bátyját próbálja felkutatni, úgy a félárva Andor is a saját identitását keresi a soha nem ismert, de idealizált apa alakjában, és ugyanúgy ragaszkodik a család polgári múltját jelképező bezárt jegyirodához, mint Írisz a szülei egykori kalapszalonjához. És a Saul fiához és a Napszálltához hasonlóan az Árva sem csak egy fiú története, hanem egy politikailag terhelt korszak lenyomata alulnézetből, ahol arra kényszerítenek egy megnyomorított népet, hogy május elsején, a levert forradalom romjain hitet tegyen a régi-új rezsim mellett.
Nemes a miliőteremtés mestere, és ezt nemcsak a Saul fia, de a Türelem című kisfilmje és a más szempontból méltán bírált Napszállta is egyértelművé tette. Ha valamiben, akkor abban már előzetesen is biztosak lehettünk, hogy az Árva immerzív élmény lesz, és az 1957-es Budapest is olyan hitelesen fog megelevenedni, mint Auschwitz-Birkenau pokla vagy az Osztrák-Magyar Monarchia kavalkádja. A hang most is hangsúlyos, de amíg a Saul fiában és a Napszálltában hiperrealista hangsáv megalkotására törekedett a Zányi Tamás vezette hangrészleg, vagyis egyfajta kakofónia jött létre a rengetegféle zajból, zörejből, beszédfoszlányból, az Árva ebből a szempontból is jóval közönségbarátabb, és nem az érzékszerveink túltelítését célozza. (Egyedül csak a nem kevés suttogós jelenetnél kell megküzdeni azért, hogy értsük, ami elhangzik, de ez már a Napszálltánál is így volt.) A zenét ezúttal nemzetközileg elismert alkotókra bízták, és jól tették – a Galperine testvérpár (Szarvasbébi, Szeretet nélkül, Perzsa nyelvleckék, Jelenetek egy házasságból) elégikus kompozíciói úgy játszanak az érzelmi húrokon, hogy közben nem tolakodnak az előtérbe.
Ami a helyszíneket illeti, lerobbant körfolyosós bérházakban, poros nyolcadik kerületi grundokon, szocreál művházakban, dohos pincékben és szakadt kiskocsmákban játszódik a történet, de egy pillanatig sem érezhetjük azt, hogy díszletek közt járnánk – ez nyilván a hetven évvel ezelőtti állapotokat konzerváló budapesti utcaképeknek is köszönhető. Nemes állandó operatőrének,
Erdély Mátyásnak ezúttal is gyönyörűen kontrasztosak a fény-árnyék hatásokkal játszó, filmre forgatott kompozíciói
– egyedül a már a Napszálltában is csúcsra járatott szépiaszűrő tűnik túlkapásnak –, a beállítások pedig sokkal változatosabbak. A Sauf fia-féle ansitteknek (amikor a főhőst szorosan hátulról követi a kamera) nyoma sincs, helyette a szereplők közvetlen környezete kerül fókuszba, vagy a kifejező arcközelik – az anyát alakító Waskovics Andrea, az „új” apát játszó francia Grégory Gadebois és tízezer kiskamasz közül kiválasztott Barabás Bojtorján egyaránt tökéletes casting volt.
Az Árva nézhető drámai felnövéstörténetként, A harmadik emberhez hasonló poszt-világháborús városfilmként – Carol Reed klasszikusára egy konkrét jelenet utal is – vagy akár Christian Petzold munkásságát (Phoenix bár, Tranzit) idéző identitáskrimiként, miközben a motívumait illetően tökéletesen simul bele a rendezői életműbe. A legfontosabb azonban az, amiben különbözik a „trilógia” első két részétől: az Árva
nem egy kiválóan elemezhető tételfilm, hanem egy olyan személyes emberi dráma, amely képes a zsigerekig hatolni.
