Az utolsó körig ez volt a legjobb idegen nyelvű Oscarért folyó verseny egyik nagy esélyese, és Enyedi Ildikó fellélegezhetett, amikor mégsem jutott át a végső szűrőn, el is mondjuk, miért.
A sorkatonai szolgálat a világ több országában is kötelező, de sehol sincs ennek olyan nagy jelentősége, mint az állandó kényszerű készenlétben lévő Izraelben. Minden egészséges férfi és nő letölti a maga szolgálatát, ez elől nincs kibúvó. A nőket rendszerint nem helyezik olyan állomásra, ahol komoly veszély les rájuk, ne adj’ isten fogságba eshetnek, ami minden izraeli katona és politikus legszörnyűbb rémálma. A férfiak szerencséjüktől függően a legunalmasabb vagy a legrémesebb helyre kerülnek, és nem feltétlenül kell háború ahhoz, hogy puskaport szagoljanak, mert ha néhány fiatal kezébe fegyvert nyomnak, akkor jó eséllyel az a puska el fog sülni.
A sikeres építész, Michael Feldman lakásába becsönget az izraeli hadsereg néhány tisztje. A felesége, aki már a látványból tudja, mit akarnak velük közölni, azonnal elájul, így a férjre marad, hogy végighallgassa őket: fiuk, Jonathan szolgálat közben életét vesztette. A férfi azonban képtelen a gyászra, nem is nagyon hagyják a szemmel láthatólag óriási gyakorlattal rendelkező, túlbuzgó katonák, de érzi, hogy valami nem stimmel a jelentéssel, másrészt saját emlékei sem hagyják. Igaz, ezek az emlékek hosszú-hosszú évek óta gyötrik, mindig is sötét árnyékot vetettek házasságára, amely nincs igazán rendben.
Eközben, egy elsőre ismeretlen idősíkon megismerjük Jonathan Feldmant is, akinek halálhírét hallottuk, amint három társával egy, az isten háta mögötti ellenőrzőponton töltik mindennapjaikat. A poszt egy sorompóból, egy kiszuperált minibuszból, egy romos toronyba szerelt fényszóróból, egy napernyőből és egy géppuskából áll, a fiatal srácok pedig halálosan komolyan veszik feladatukat, akár tűz a nap, akár zuhog az eső, minden arra tévedt autóst potenciális öngyilkos merénylőként kezelve, majd, mikor lejár a szolgálati idő és jön a váltás, egy lakókonténerbe vonulnak pihenni. Ami ironikus módon egyre jobban lejt, és a jelek szerint készül elsüllyedni.
A két szálat, apáét és a fiáét a fatális véletlenek kötik össze és egy Playboy magazin az 1970-es évek elejéről. A véletlenek azonban nem dramaturgiai bravúrok, nem is a sorsszerűséget, az elkerülhetetlen végzetet hivatottak illusztrálni, hanem a ránk leselkedő esetlenséget, minden valószínűség legostobábbikát. Ami egy másodperc alatt gyilkost csinál egy ártatlan emberből, és persze halottat a másikból, de a lehetőségek száma viszonylag magas, hiszen a túlélők is megszenvedik ugyanezen véletleneket. Ha mindez így leírva kissé szájbarágós is, Samuel Maoz rendező, aki 2009-es Lebanon című filmjével, ha csak részben is, kiírta magából a démonait, csatlakozva egy egész generációnyi, hasonló élményeken átment izraeli filmeshez, egy cseppet sem teszi mindezt közhelyessé.
A rendező nagyszerűen bánik színészeivel: Lior Ashkenazi remek az apaként, de az anyát játszó Sarah Adler a legemlékezetesebb, akit legutóbb az A cukrász című izraeli-német feel good koprodukcióban láthattunk. A Foxtrott méltán jutott be a legutolsó szűrőbe a legjobb idegen nyelvű Oscarért folyó versenybe, és csak a jó ég tudja, miért nem került be a konkrét jelölések közé, megérdemelte volna. Maoz, aki nyilvánvalóan újra személyes érzéseit, saját emlékeit is belecsempészte a filmbe, tökéletesen tartja egyensúlyban a két történetszálat, teljesen más „arcot” adva a makulátlanul tiszta, designer belső terek között játszódó apai és a sáros, mocskos fiú szálnak. Megfelelő ideig tart minket bizonytalanságban, érzelgősség nélkül, őszintén tud beszélni fájó érzésekről, és elképesztően jól tud hangnemet váltani. Mert ez nem egy szomorú vagy tragikus film, noha a személyes tragédiák visszatérő, szerves elemei. A Foxtrott fanyar humora újra és újra kiemeli hőseit az önsajnálatból vagy a monotóniából, és ez a film tartalmazza az elmúlt hosszú-hosszú évek talán legjobb táncjelenetét és legjobb animációs betétjét is.
Értékelés: 9/10
