Úgy ültem be a moziba, hogy én ezt biztos nehezen bírom majd ki, aztán a végén nem is féltem, pedig minden részlete ijesztő, csak azok nem állnak össze egy ijesztő egésszé.
Úgy voltam vele, hogy az új Grudge-filmtől, Az átok házától biztos be fogok rosálni. Nézek én elég horrort foglalkozásilag, bírom én idegileg, de az előzetes és a promóciós anyagok olyan ijesztőre sikerültek, hogy előre féltem tőle. Az a rész, amikor John Cho hajából zuhanyzás közben hullaszínű ujjak nyúlnak ki, a frászt hozta rám, és az eredeti japán film vizes-mocskos szellemlényei amúgy is a műfaj legrémisztőbb teremtményei. Nekem ráadásként van egy fóbiám, gondolom azért, mert egy darabig kollégiumban laktam, a lefolyóban összegyűlt, koszorúvá összeállt nedves hajszálaktól, szóval nem sok jóra számítottam. Ehhez képest gondtalanul, vidáman jöttem ki a moziból, bár a film készítői nyilván nem erre az eredményre számítottak.
Japánból indulunk ki, tisztelgésként az eredeti, Takashi Shimizu rendezte 2002-es A harag, illetve a szintén általa készített 2004-es remake, az Átok előtt. Egy amerikai nő siet ki pánikszerűen egy szellemjárta házból, hogy hazameneküljön az Államokba családjához, és aki kicsit is ismeri a szériát, tudja, hogy viszi magával a címbéli Átkot, bár előtte az utcán még ráhozzák a frászt a szemeteszsákban mocorgó lények – és itt még úgy voltam vele, hogy ez tényleg kemény lesz. Picit ugrunk előre az időben, és ugyanebbe a kisvárosba érkezik a férjét nemrég elveszítő, a kisfiát egyedül nevelő rendőrnő (Andrea Riseborough), aki rögtön egy riasztó ügybe fut bele. A közeli erdőben egy bomlófélben lévő testet találnak egy autóban, az arca a borzalomtól eltorzulva, a kesztyűtartóban pedig annak a háznak a címe, ahová a nő a film elején hazatért. A rendőrnő viharvert partnere (Demián Bichir) röviden összegzi: az ingatlanban szörnyű gyilkosságok történtek, de, bár az övé volt az ügy, ő sosem lépte át a küszöböt, mert rossz érzései voltak. No, itt már kezdtem vakarni a fejem.
És szépen, mintaszerűen megismerjük a ház régi és nem olyan régi áldozatait, szükségszerűen hol a múltban járva, flashbackek segítségével, hol a jelenben mozogva. És miközben a szereplők és az idősíkok között ugrálunk, néha el-elfeledkezve az eredeti főszereplőről, a rendőrnőről és nyomozó partneréről – bár utólag bizonytalan vagyok, a férfi főszereplő-e egyáltalán -, gyakorlatilag elveszik, és a végére bagatellizálódik a történet. Egyszerűen elveszik a fókusz, elkenődnek a hangsúlyok, érdektelenné válnak a karakterek, különösen úgy, ha már előre tudjuk a sorsukat. És ilyenkor már nincs is igazán min izgulni, mert a jó horror titka nem csak az, hogy mikor szólal meg a baljós zene, és mit látunk a fürdőszobatükörben, hanem az, hogy muszáj, hogy legyen néhány figura, akivel elkezdünk törődni, akiknek érdekel a sorsa. Nicolas Pesce (Anyám szeme) rendező azonban képtelen volt elérni, hogy itt bárkiért is izgulni kezdjünk.
Pedig lenne kiért aggódnunk, a főhősnőt alakító Andrea Riseborough (Az ördög jegyese) nagyszerű karakterszínész, de itt leginkább annyi jut neki, hogy aggódva cigizzen a tornácon, a másik zsarut játszó mexikói Demián Bichir (A híd) nem véletlenül lett Oscar-jelölt A kertész című filmben nyújtott munkájáért. Aztán ott van az ausztrál Jacki Weaver, aki annak idején félelmetesen jó volt az Animal Kingdomban, meg John Cho, akit legutóbb a nagyszerű Keresésben láthattunk, illetve Hollywood rosszarcú veteránja, William Sadler. Adott emellett egy jó operatőr Zack Galler személyében, egy felkészült technikai csapat – mert akármit mondjunk is, a film JÓL NÉZ KI, de az egész az istennek sem akar összeállni. Nem és nem, olyannyira nem, hogy a végére már kínos az a következetlenség és zagyvaság, ami az egész történetet, annak minden szálát és a szereplők szinte minden tettét jellemzi. De legalább nem kellett félnem!
Értékelés: 5/10
