A Bones and All egy 2015-ös young adult regény, a decemberben magyarul is megjelenő, Camille DeAngelis által írt Bones & All – Szőröstül-bőröstül című könyv adaptációja, amit még csak a héten mutattak be a világ mozijai (Magyarországon sajnos nem), de mivel szeptember eleje óta több mint egy tucatnyi filmfesztiválon lehetett már látni, alaposan megelőzte a híre; a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon ráadásul két díjat is bezsebelt (a legjobb rendezőnek és a legjobb felfedezettnek járót – utóbbit a női főszerepet alakító Taylor Russell kapta).

Habár a mű témája (egy fiatal lány, Maren a nyolcvanas évek vidéki Amerikájában kénytelen kilépni a társadalomból, mivel legyűrhetetlen vágyat érez az emberhúsevésre, és miután megismerkedik egy hozzá hasonló fiúval, nemcsak egymásba szeretnek, de bekerülnek egy számukra is veszélyes világba) szokatlannak tűnhet,

valójában egyáltalán nem előzmény nélküli a megjelenése, sőt, kifejezetten trendbe illeszkedik.

S miközben a Bones and All egyértelműen az elsősorban a horror zsánerén belül fel-felbukkanó kannibálfilmek közé sorakozik fel, azért is olyan sikeres, mert ahhoz hasonlóan szólítja meg a fiatal generációt, mint tette azt annak idején a Boogie Nights, a Memento vagy elsősorban az Öngyilkos szüzek, azaz a szélsőséges téma ellenére könnyedén tudnak kapcsolódni a főhősökhöz. Ez a mai független filmben kifejezetten hiánycikk, és talán egyedül az HBO-s Eufória című sorozat tudta megvalósítani. Eddig.

A romantikus szál miatt ugyan a rendező tündérmesének nevezi saját filmjét, a Bones and Allban a kamera akkor sem fordult el szemérmesen, amikor emberi testrészek elfogyasztásáról van szó. Horrorfilmes sokkolás helyett azonban az alkotók inkább a vágy intenzitását akarták kifejezni a véres részletekkel – és ennek megfelelően a két fiatal színész sem annyira a kannibalizmusra, mint inkább a kapcsolat érzelmi oldalára koncentrált a játékával. Az emberevés ugyanakkor Taylor Russell bevallása szerint természetes részévé vált a szerelmi történetnek.

Kettős taszítás

Történelmi szempontból a kannibalizmus azért olyan erős tabu (és vélhetően ezért volt olyan hatalmas a minderről csak fantáziáló, bár egyéb tetteiben egyértelműen erőszakos Armie Hammer büntetése), mert kettős taszítás kapcsolódik hozzá: az emberek ugyanis egyszerre és ugyanannyira undorodnak attól, hogy megegyék őket és attól, hogy ők egyenek meg valakit – a filmesek pedig előszeretettel aknázzák ki nemcsak az előbbi, hanem az utóbbi témát is, lásd például Julie Taymor Tituszát, Peter Greenaway A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című művét vagy a Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya című Tim Burton-filmmusicalt.

A kannibalizmus megjelenése és megjelenítése a filmekben pedig azért is hathat olyan erősen, mert ez egy olyan szélsőséges téma, ami valóság és fantázia határán táncol. Még ha tudjuk, hogy kannibálok a valóságban is léteztek, a jelenség olyan felfoghatatlanul morbid és groteszk a számunkra, hogy az ezt a jelenséget tárgyaló filmek

szinte természetes módon foglalják el a maguk helyét a szörnyfilmek természetfelettivel operáló birodalmában.

Ráadásul az emberevés a való életben is annyira ritka, hogy szinte legendaszámba megy az egyes esetek említése, legyen szó egykor létező kannibál törzsekről vagy pszichopata sorozatgyilkosokról. Ez az aspektus pedig a félelmetes és az undorító érzetek mellé sok minden mást is behozhat – de erről majd a későbbiekben lesz szó.

Egy kis kannibálfilm-történelem

Habár a kannibálfilmek a hetvenes-nyolcvanas évek Olaszországában élték a virágkorukat, az emberevő tematika már sokkal korábban felbukkant a filmművészetben, lásd a harmincas-negyvenes évek kalandfilmjeit, de akár a Tarzan-folytatásokat vagy a King Kongot. Ezek a filmek még hihetetlenül rasszisták voltak, és a kannibalizmust kizárólag primitív törzsek tevékenységének állították be, és ezen keresztül is a fehér ember felsőbbrendűségét hangsúlyozták. Még a hetvenes években készült alkotások is, amelyeknek gyakran volt az a témája, hogy a fehér főhős a vadak közül választ szerelmet magának. Szakértők véleménye szerint ezekben a filmekben korántsem az emberevés témája volt a legproblematikusabb.

A kannibál és a film szavak hallatán sokunknak a Cannibal Holocaust című 1980-as Ruggero Deodato-mozi ugrik be, ez azonban közel sem az egyetlen olasz kannibálhorror az időszakból – csak ez sikerült a leghitelesebbre (a korabeli közönség olyan hihetőnek érezte az emberevős jeleneteket, hogy a rendezőnek egy talkshow-ban kellett bizonyítania, hogy színészei túlélték a forgatást). De a filmek és sorozatok a horrorműfajon kívül is előszeretettel éltek a kannibalizmus motívumával, gyakran humorba csomagolva a történéseket:

Betty Boopnak, Mickey egérnek és Tapsi Hapsinak is megvolt a maga emberevős, levesbe fővős kalandja (már amennyiben az antropomorfizált egér- és nyúlfigurát embernek vesszük).

Kannibál és kannibál között hatalmas a különbség

Az igazat megvallva az évek során olyan rengeteg kannibálfilm készült, hogy már külön altípusai is kialakultak. Ahogy az a fentiekben is látszott, van a vad, primitív emberevő törzseket bemutató alműfaj, de a filmesek gondolkodása szerint

bármikor jöhet egy olyan világégés,

amikor annyira kifogyunk az erőforrásokból, köztük az élelemből, hogy a társadalmi szabályokat felülírva mindannyian kannibálokká válunk. Ez jelenik meg például az olyan disztópiákban, mint a Zöld szója vagy a több évtizeddel későbbi Az út. Itt tehát kvázi barbár szükségszerűségként ábrázolják az emberevést.

A horrorfilmesek ezenkívül a különféle elvetemült szörnyetegeik között is szívesen alkalmaznak kannibálokat, mint ahogy az A texasi láncfűrészes mészárlásban, a Sziklák szemében vagy a későbbi Csontok és skalpokban is megjelenik. Ilyenkor az emberevés az elképzelhetetlen iszonyatot jeleníti meg. Van egy olyan, elég érdekes elképzelés is, amely pont az ellenkezője annak, amikor a borzalmas nélkülözés vagy a bármilyen okból az emberi létezés legaljára süllyedés helyett épp egy válogatott, gazdag réteg az, amelyik emberevésre vetemedik – ilyenkor kvázi az a kissé marxista elképzelés, hogy azért, mert ők még ezt is megtehetik.

Ezek a ragadozók afféle ínyencségként esznek emberhúst – gondoljunk csak A bárányok hallgatnak kannibál pszichiáterére, doktor Hannibal Lecterre, aki „szép, nagy szemű babbal”, chiantival leöblítve ette meg egy népszámláló máját; de egészen hasonló hozzáállás jelenik meg a Daisy Edgar-Jones és Sebastian Stan főszereplésével készült Fresh című filmben is. És a különféle kannibálok sorának ezzel még mindig nincs vége. Nagyon sokan még a szörnyetegeknél vagy a Cannibal Holocaustban ábrázolt borzalmaknál is rettenetesebbnek tartják a Yellowjackets című sorozatot is ihlető Életben maradtak című 1993-as könyvadaptációt, amelyben

– talán mert nem emberi véglények vagy pszichopaták, hanem hétköznapi, normális emberek vetemedtek rá, és talán mert a valóságban is megtörtént.

Mit hoz a jövő?

Annak ellenére, hogy a Bones and Allban egy kifejezetten nagy sztárnak számító színész is szerepel, nem volt épp gyerekjáték befektetőket találni hozzá. Mindez természetesen azért van, mert az emberevés a mai napig tabunak számít az emberek szemében, így a filmművészetben is. A tabudöntögetéshez viszont nagyban hozzájárul nemcsak az egyre több kannibálfilm születése, hanem az is, hogy ezek az alkotások mindenféle esztétikai minőséggel vegyítve jelenítik meg a témát.

A vegytiszta borzongató horrorok után így megjelentek azok a művek, amelyek egy kis humort is csepegtetnek a rémes motívum mellé.

Ez történt például az amúgy egyáltalán nem vicces A bárányok hallgatnak zárójelenetében, amikor Lecter sokatmondóan azt közli a telefonban, hogy egy régi barátját várja vacsorára, miközben legfőbb ellenségét nézi a reptéren – a humorfaktort itt a vicces fogalmazásmód mellett az adja, hogy a nézők is úgy érzik, a szóban forgó, a karaktert folyamatosan kínzó kórházigazgató valóban rászolgált az elfogyasztásra. De a már szintén említett Sweeney Todd egyik duettje is kifejezetten mulatságos: az, amelyben a címszereplő és Mrs. Lovett megvitatják, melyik foglalkozáshoz tartozó emberekből lesz a legfinomabb pitetöltelék.

A Bones and All pedig még ennél is tovább megy, hiszen nem a humort, hanem az erotikát vegyíti a kannibálfilmmel, ahogy tette azt például pár éve a Nyers című francia munka is, és ami azért még ma is egészen merész választásnak számít. Mindkét alkotás párhuzamot von az emberevés és a szexuális vágy között, miközben vonzó fiatal (anti)hősöket láthatunk bennük embert enni, trendi színészek megformálásában. Mivel ezek közül a filmek közül az egyik, a fentebb említett Fresh elérhető a Disney+ streaming szolgáltató kínálatában (sajnos nálunk nem – a szerk.), még az is lehetséges, hogy

a jövőben már nem is számít majd akkora tabunak a kannibalizmus.

(via Variety, BBC Culture)