Amikor a Scott McGehee – David Siegel alkotópáros (Varrat, Mélyvíz, Szavak és érzések, Fej vagy írás, Maisie tudja) 2017-ben bejelentette, hogy elkészítik A legyek ura női verzióját, szinte köznevetség tárgyává váltak a közösségi médiában: egyesek például olyan megjegyzésekre ragadtatták magukat, mint hogy

„és mit fognak csinálni a lányok a szigeten? halálra kooperálják egymást?”

Pedig a nők által artikulált dühnek is ugyanúgy megvan a maga kultúrtörténete, mint a toxikus maszkulinitásnak – gondoljunk csak Euripidész Médeiájára, a Kísért a múlt című film noirra, a Christine M. némasága című holland filmre, a Végzetes vonzerő Alexére, a Thelma és Louise címszereplőire vagy az Elemi ösztön Catherine Tramelljére. Míg azonban a férfi agresszió különféle megnyilvánulásai az olyan műfajokban, mint az akciófilm, a western vagy a háborús film, teljesen elfogadottak, addig az említett alkotások a maguk idejében kifejezetten ellentmondásos fogadtatásban részesültek, főhősnőik pedig finoman szólva atipikusnak, durvábban fogalmazva deviánsnak számítottak.

Arról nem beszélve, hogy a női agresszió szinte minden esetben a férfi agresszióra válaszul született.

Mintha csak a nőknek maguktól nem lenne joguk agresszívnak lenni,

nagyon hosszú az olyan fősodorbeli filmalkotások sora, amelyekben a végzetes, gyilkos feminin dühöt rendkívül megalapozott motiváció támasztja alá. A legjobb példa erre a bosszúfilmek „rape and revenge” alműfaja vagy a Kill Billhez hasonló művek.

„A női erőszak filmes ábrázolásának az elmúlt 30 évben a legjelentősebb részét az olyan átszexualizált művek adják, mint a nemi erőszakra vagy egy gyermek elvesztésére adott eltúlzott reakciót megjelenítő alkotások” – mondta a BBC Culture-nek Lisa Coulthard, a University of British Columbia filmes tanszékének professzora. „Mindez oly módon nőiesíti az erőszakot, hogy tulajdonképpen

azokat a sztereotípiákat sorakoztatja fel, hogy a nők érzelmesek, ártatlanok, és egyetlen feladatuk a gyermekekről való gondoskodás.

Ezekben az esetekben tehát a nők által elkövetett véres tetteket az legalizálja, hogy erőszakosan meg lett sebezve a nőiségük” – tette hozzá. De vajon volt-e a múltban, van-e a jelenben vagy lesz-e a jövőben olyan, hogy a filmesek eltérnek ettől a mintától?

A múlt

A női brutalitás korai megjelenítésére a hatvanas-hetvenes évek olyan exploitation zsánereiben került sor, amelyek a profit maximalizálása érdekében vetettek be mindent, így gyakran járt bennük kéz a kézben az erőszak és a női meztelenség. Akár a Börtönterror című 1974-es akciófilmet, akár az ugyanebben az évben bemutatott Foxy Brown című blaxploitationt, akár a Cannibal Girlst (1973), akár a Köpök a sírodra című 1978-as kultikus thrillert vesszük, mindegyikben megegyezik, hogy

a nők által elkövetett erőszakra egyrészt rendre a férfiak által kontrollált módon kerül sor,

másrészt szinte mindig több-kevésbé lemeztelenített nők hajtják végre, ami egyértelműen a férfi tekintetet szolgálja ki.

Még amikor elvileg az a téma, hogy egy nő bosszút áll az őt megerőszakoló, majd sorsára hagyó férfiakon (mint a már említett Köpök a sírodra című filmben), a mű java részében akkor is azt nézhetjük (elég nőgyűlölő módon), ahogy egy nőt kínoznak, lásd az alkotásnak a filmtörténelem leghosszabbjának számító 25 perces nemierőszak-jelenetét. De igen beszédes módon elég csak megnézni a kultfilmnek a főhősnőt letépett ruháival csaknem teljesen fedetlenül ábrázoló poszterét, hogy lássuk: a vad és erőszakos nők akcióinak képi megjelenítése ekkor még szinte kizárólag a férfiak ízlésének a kielégítése érdekében történt.

A jogos bosszút álló nő alapvetően még a kilencvenes években is a szabadságától megfosztott személynek számított. A Carol Jeanne Clover amerikai filmesztéta által bevezetett „final girl” horrorfilmes fogalom igen jellemző ebből a szempontból, hiszen nemcsak az 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlásban vagy az 1978-as Halloweenben, de még az 1996-os Sikolyban is megfigyelhető, hogy egyedül az a hősnő élheti túl a vérontást, aki nemcsak kifejezetten erényes, de konkrétan szűz – csak ő és csak ezért érdemes tehát a túlélésre, azoktól a társnőitől eltérően, akiknek az esetében halálbüntetés jár azért, mert nemi életet éltek.

De az erőszakos nő a filmekben sokszor még a 2000-es években is szoros kapcsolatban állt a női testtel és annak hangsúlyos megjelenítésével. Az 1976-os Carrie-hez hasonlóan (amelyben kvázi a főhősnő első menstruációja hívta elő azokat a telekinetikus képességeit, amik miatt később dühöngő szörnyeteggé vált), az Ördög bújt beléd (2009) és a Mély harapás (2007) című horrorokban is azt láthatjuk, hogy átvitt vagy szó szerinti értelemben a női nemi szerv csapdájába esés okozza a férfiak vesztét. Az Ördög bújt belédben egy szexuálisan túlfűtött gimis lány gyilkolja halomra (és fogyasztja el) a fiúkat, miután elcsábítja őket, a Mély harapásban pedig a vagina dentata, azaz a foggal ellátott hüvely mítosza jelenik meg

A jelen

Mivel a napjainkra elsősorban a streamingre költözött televíziós műfajok mindig is nagyobb teret engedtek a kísérletezésnek, jelenleg a fősodorban szinte kizárólag a sorozatok váltak a terepévé a tomboló női harag megjelenítésének. A szériákra ráadásul az is jellemző, hogy a fent említett példáktól eltérően ezek az erőszakossá váló, dühödt női karakterek nem egysíkúan vagy kizárólag a férfiaktól és a maszkulin tekintettől függővé téve, hanem

önállóan, autonóm módon és árnyalva jelennek meg.

Az Apple TV+ szériájában, a Sharon Horgan által jegyzett Rossz nővérekben például azt láthatjuk, hogy négy nővér kiterveli ötödik testvérük kegyetlen férjének a meggyilkolását. Ahogy a cselekmény fejlődik, a primér izgalmak mellett az alkotó megmutatja a hősök mozgatórugóinak érzelmi és etikai vonzatát is, hogy végül egy igen összetett morális útvesztőt hozzon létre.

Janice Loreck, a Violent Women in Contemporary Cinema című tanulmánykötet szerzője szerint a sorozatnak köszönhetően mélységeiben is megismerhetjük a női brutalitás jelenségét, ahogy azt is, mi a különbség az erőszak jellegében a különféle genderek között. S mivel rendkívül túlszabályozott társadalmakban élünk, nagyon hasznos lehet megismerni, mire válhat képessé az ember (esetünkben azon belül is a nő) extrém körülmények között.

Loreck arra is rámutat, hogy a tévés zsánerek különösen alkalmasak arra, hogy alaposan feltérképezzék a témájukat – annak ellenére, hogy a feminin brutalitás (az olyan ritka kivételeket leszámítva, mint a Prisoner Cell Block H című ausztrál börtöndráma-klasszikus) még csak nemrég találta meg az útját a mainstream televíziózás berkeibe. Jó példa erre a közelmúltból a Megszállottak viadala című thrillersorozat, amelyben egy könyörtelen orosz bérgyilkosnőt figyelhetünk, aki kifejezetten lenyűgöző szellemességgel végez az áldozataival. Annak ellenére, hogy Villanelle karaktere pszichopatának tekinthető, az alkotás egyértelműen vonzónak állítja be, amit elsősorban az támaszt alá, hogy a másik főhősnő, az elvileg rá vadászó ügynök beleszeret.

A Jodie Comer által megformált figura vonzerejét elsősorban kiszámíthatatlansága adja: egy olyan tulajdonság, amit általában nem a nőknek, hanem a férfiaknak tulajdonítanak. Villanelle pedig ebben egyértelműen egy másik női sorozathős, Fleabag rokona, aki nem túl meglepő módon szintén Phoebe Waller-Bridge showrunner teremtménye – csak Fleabag esetében a női düh kifinomultabb, verbális módokon jelenik meg.

Egy másik kortárs sorozat pedig, ami szembemegy a nők törékenységével kapcsolatos klisékkel, az a Yellowjackets, ami amellett, hogy

fegyverekkel, mérgezéssel és sejtetett kannibalizmussal hozza összefüggésbe hősnőit,

egy repülőgép-szerencsétlenséget követően a kanadai vadonban túlélő női ifi focicsapat tagjait, szintén részleteiben vizsgálja a témát, elsősorban annak köszönhetően, hogy a karakterek felnőtt életét is bemutatva a tragikus események utóhatásáról is beszámol.

A Rossz nővéreken, a Megszállottak viadalán és a Yellowjacketsen kívül pedig a szintén friss Kleo, The Serpent Queen és Swimming with Sharks című szériák azok, amelyek sikeresen lépnek túl a női erőszak hollywoodiasan felszínes bemutatásánál, és egészen mélyre ásnak a figurák pszichéjébe. A Yellowjacketshez hasonló premisszával rendelkező A vadak pedig szintén a több nézőpontot bemutató, több szereplős cselekmény segítségével illusztrálja, hogy az erőszakos nő alakja nem feltétlenül egy kivételes jellemvonás birtokosa, hanem bizonyos körülmények között bárki azzá válhat. S hogy minderre a jelek szerint

nemcsak a női, hanem a férfi közönség is kíváncsi, és hogy azok, akik hajlandóak kimozdulni a komfortzónájukból, többen vannak, mint gondolnánk,

mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Megszállottak viadala első epizódját 2018-ban 28 nap alatt 8,25 millióan nézték meg, a Yellowjackets pedig hatalmas kereskedelmi sikerként a Showtime fennállásának második legtöbbet streamelt szériájává vált.

A jövő

Idén több olyan filmet is bemutattak a The Woman King – A harcos című történelmi drámától kezdve a Ti West által rendezett X-en és előzményfilmjén, a Pearlön át Ana Lily Amirpour Mona Lisa and the Blood Moonjáig, amelyben

egészen újfajta megvilágításban tűnik fel a női erőszak:

anélkül, hogy az alkotók elnéznék vagy dicsőítenék a női hősök által elkövetett brutális akciókat, oly módon jelenítik meg, ami kifejezetten provokálja a férfiakat – mindez pedig egészen üdítő újdonság a korábban is említett megközelítéshez képest.

„Az elmúlt években megfigyelhető egy paradigmaváltás azt illetően, ahogy a női erő és harci szellem megjelenik. A nők világszerte tapasztalt elnyomásának lassan vége, és elérkezettnek látják az időt, hogy visszavágjanak” – fogalmazta meg mindezt a már fentebb is idézett Lisa Coulthard, akinek a gondolataival Ana Lily Amirpour rendezőnő is egyetért.

„Minden filmemben azt keresem, hogy hogy lehetne megtalálni a szabadságot,

egy ideális formában, hogy aztán dekonstruáljam.”

Az alkotó már 2014-és debütálásában, a Csadoros vérszívóban is azt mutatta be, ahogy a férfiak legmélyebb megdöbbenésükre ragadozóból prédává válnak, mindezt pedig még tovább erősítette a már említett Mona Lisa and the Blood Moonnal amelyben egy elmegyógyintézetből szökött lány egy női szexmunkással karöltve csap oda az őket kihasználó (vagy kihasználni vágyó) férfi társadalomnak.

A szintén idei Játsszunk gyilkosost! című horrorkomédiában pedig annak lehetünk a szemtanúi, ahogy Halina Reijn rendező

jókora fricskát ad a szűzies „final girl” kliséjének

azzal, hogy az egymást – és persze először a férfiakat – halomra gyilkoló huszonéves lányok közül épp a legkevésbé ártatlanok maradnak végül életben.

„Én nem ártatlan vagy erős, hanem izgalmas női karaktereket akarok alkotni.

Olyan sötétebb figurákat, akik olyanok, mint III. Richárd: életre keltik a gyengeségeinket és legfélelmetesebb fantáziáinkat” – nyilatkozta a direktor.

„Ezek az új filmek és sorozatok azért érdekesek, mert a női erőszak erejét oly módon térképezik fel, ami egyrészt aprólékosan mutatja be egy egész csoport dinamikáját (olyasmit, amit eddig csak ritkán láthattunk), másrészt komplexnek ábrázolják az erőszakos nőt: olyannak, akinek az erőszakossága az összetettségének a része. Ez az, ami igazán vonzóvá teszi mindezt: nem pusztán az erőszak, hanem annak érzelmi, pszichológiai és karakterfejlődési vetülete” – teszi hozzá Coulthard.

És ha jól drukkolunk, a női agresszió a jövőben remélhetőleg

(via BBC)