Bár Cannes-ban elnyerte a fesztivál fődíját, a közönség jelentős része otthagyta a vetítést, olyan brutális és zavarba ejtő helyenként a Titán, aminek bizonyos részeit mi is csak becsukott szemmel "néztük".
Íme a film, amiről szinte képtelenség írni bármit is. Nem azért, mert a francia Titán semmiféle gondolatot vagy reakciót nem váltott ki, hanem azért, mert gyakorlatilag bármi, ami a tartalommal kapcsolatos, giganagy spoilernek számít, és ebben az esetben a tartalom maga a forma. Ami persze óriási nagy közhely, de Julia Ducournau tényleg egyszerre mesél és sokkol, és ennek a mesének minden fejezete vérben és gépolajban tocsog. Igen, gépolajban is.
Alexia (Agathe Rousselle) kislányként addig rugdosta apja üléstámláját, amíg az az autóval bele nem rohant egy útakadályba, és a lány koponyáját emlékként egy titániumlemezzel erősítik meg, ami felnőve is elég durván néz ki a jobb halántékán. Mint valami békésen alvó icipici alien, amelyet soha semmilyen körülmények között nem szabad felébreszteni. Innentől kezdve szexuálisan vonzódni kezd az autók iránt, és fétismodellként dolgozik autóbemutatókon és autós témájú bulikon, még rajongói is vannak – meg egy nagyon sötét titka. És amikor ez a titok már nem lesz annyira titok, akkor a lánynak menekülnie kell, és egy hirtelen ötlettől vezérelve egy tíz évvel korábban eltűnt fiúnak adja ki magát – és csodák csodája, a fiú apja, egy magát folyton szteroidokkal lövő tűzoltóparancsnok (Vincent Lindon) elhiszi azt, ami egy pillanatra sem hihető el. Bizonyos szempontból itt kezdődik el maga a történet.
Tulajdonképpen több történet is van, de kettő biztosan. Egy vad fékezhetetlen nőé, és egy lelkileg megnyomorított tini srácé, és a kettő történetesen ugyanaz a személy, de egy másodpercig sem egy LMBTQ történetről van szó, ez egy másik mese. Tulajdonképpen nem is tudom, pontosan milyen mese, mert Julia Ducournau, akinek Nyers című, a kannibalizmust a felnövés, a szexualitás és a másság allegóriájaként bemutató filmjét Cannes-ban FIPRESCI-díjjal jutalmazták, az első sztorit túl hamar és túl hirtelen fejezi be, a másodikat pedig talán túl későn kezdi el, ráadásul úgy, hogy sok mindenre nem kapunk magyarázatot. Például miért hallucinálja a parancsnok egy oltási gyakorlat során egy parázzsá égett kisfiú alakját, és miért nem vizsgálja a rendőrség, hol volt az elmúlt tíz évben "az eltűnt gyerek", aki egy jókora sebhellyel kerül elő? Az persze nyilvánvaló, hogy
itt eleve nem egy kerek történet elmondása vagy minden egyes részlet tisztázása volt a cél, hanem a lehető legerősebb hatás elérése.
Amihez még az sem kell, hogy a rendezőnő a saját főhőseit feltétlenül szeresse vagy együtt érezzen velük. Ami furcsa, de vannak olyan filmek, amelyek alkotója elsősorban megfigyelő – vagy provokátor.
Az egyfajta életművész, fotós, modell és költő Agathe Rousselle-t az Instagram-oldalán fedezték fel a szerepre, nem képzett színésznő, ami tulajdonképpen előny is egy olyan filmnél, amely nem különösen törődik a szabályokkal és a hagyományos történetmeséléssel. Rousselle tulajdonképpen maga a film, tényleg megvan benne az a fajta nemi kétértelműség, vadság és esetlenség, amely nem csak a karaktert, de magát a történetet is jellemzi, de vele minden egy helyben topogott volna, csak egy életérzést és egy stílust kaptunk volna, ezért kellett a veterán Vincent Lindon, aki irányt mutat, és már csak tapasztalatánál fogva is némi súlyt ad az egész produkciónak. Ami egyébként abszolút nem értéktelen, hiszen önmagában az a tény is sokat mond róla, hogy milyen erős hatást képes kiváltani a nézőből. Például megkapta a Cannes-i Filmfesztivál fődíját, az Arany Pálmát – igaz, arról is sokat cikkeztek, milyen sokan mentek ki a teremből a fesztiválon még a vetítés alatt.
És nekem is voltak olyan momentumai, amire azt mondtam, hogy húha, és olyanok is, amiket konkrétan nem mertem nézni, ami már rég fordult elő velem. Az egész tényleg hihetetlenül hatásos, jó és rossz értelemben is, de
nem úgy hat, mint egy film, hanem sokkal inkább, mint egy modern képzőművészeti mű.
És ilyen szempontból lehet, hogy tényleg sosem volt az a cél, hogy betartsa azokat a szabályokat, amelyek egy átlagos film történetmesélésére vonatkoznak.
Értékelés: 7/10
