Az, hogy a producerek a fősodorban és a független szférában egyaránt otthonosan mozgó Waller-Bridge-et kérték meg, hogy javítsa fel egy kicsit a közelgő Bond film, a Nincs idő meghalni forgatókönyvét, nem a véletlen műve. Az alkotó ugyanis a Megszállottak viadalában már egyszer megújította a kémthriller műfaját – azt a zsánert, aminek a megújulására aztán tényleg nem számított senki.

A megújulás lényege pedig egyetlen fontosabb módosítás: az, hogy az alkotó nőt választott főhősnek – sőt, rögtön kettőt. A kém műfajban szokásos macska-egér játékot, azaz a törvény két ellenkező oldalán álló két fél párharcát így egy szokatlan, egyszersmind egyszerű, de nagyszerű dologgal fűszerezte. A játékot pedig Waller-Bridge rögtön meg is duplázta, amitől még elragadóbb lett a történet.

Szintén megszokott megoldás a kémfilmes műfajon kívül még számtalan másikban az ellenfelek között szexuális feszültséget generálni: nos, ez a Megszállottak viadalában is megvan. Kémsztorink két főhőse tehát nem egyszerűen két nő, hanem két olyan nő, akik elkezdenek szexuálisan vonzódni egymáshoz. A „le fognak-e feküdni egymással a főhősök?” feszültsége így kap egy egészen pikáns ízt, amit tovább fokoz, hogy az egyik főhősnő pszichopata.

A pszichopata bérgyilkosnő defektjét viszont (miután a zseniális humorú Phoebe Waller-Bridge-ről van szó) elképesztően viccesen jelenítik meg a sorozatban – anélkül, hogy bohózat válna az olyan súlyos eseményekből, mint a gyilkosság. Nem véletlenül céloztunk rá a leadben, hogy az egyik főhősnő, nevezetesen Villanelle Fleabag rokona: akárcsak a minduntalan kínos helyzetekbe keveredő kávézótulajdonos a korábbi sorozatból, gyakran találja fején a szöget számtalan helyzetben, legyen szó egy síró csecsemőről, egy idegesítő gyerekről vagy bármilyen egyéb társas helyzetről.

Fleabaghez hasonlóan Villanelle is mindig kimondja az igazságot, és emiatt egyszerre tudunk empatizálni vele és eltávolodni tőle, hiszen ugyanazt mondja ki, amire mi is gondolunk, csakhogy mi ezt sosem tennénk (nem mellesleg remélhetőleg a gyilkosságokkal is kevés néző azonosul). A karaktert ezenkívül az is magával ragadóvá teszi, hogy nagyon pontosan ki van találva minden apróság vele kapcsolatban – olyasmik is, amikre más alkotásban nem feltétlenül fordítanának ennyi energiát.

Villanelle például nagyon szeret öltözködni, és tud is: mindig nagyon stílusos, és csodálatosan megkomponált, színpompás ruhákban láthatjuk, ezenkívül gyakran változó tárgyi környezete is luxust és jó ízlést tükröz (az is nagyon okosan ki van találva, hogy mentora, Konsztantin ezzel szemben mindig feketében jár). A figura ambivalenciájára és szexuális kisugárzására pedig jellemző, hogy egy-egy jelenet előtt nem feltétlenül tudjuk eldönteni, hogy épp megdugni vagy megölni készül valakit (főleg, ha nőről van szó).

A karakter olyan alaposan ki van dolgozva (ez mondjuk nagyban köszönhető a sorozat alapjául szolgáló regényeket jegyző Luke Jenningsnek), hogy még a neve is több mindenre utal. A ’villanelle’ egyes megfejtések szerint az angol ’villain’, vagyis gonosz és a francia ’elle’, a női személyes névmás összeolvasztásából született. Ezenkívül azonban a szerző a névvel minden bizonnyal a villanelle versformára is utal, aminek gyakori témája a megszállottság.

Villanelle a sorozatban egy Eve nevű ügynök megszállottjává válik, aki a brit hírszerző ügynökségnél dolgozik, és ő az, aki összefüggést vél felfedezni több, Európa-szerte elkövetett politikai bérgyilkosság között, és gyanítani kezdi, hogy azokat ugyanaz a személy követte el (természetesen Villanelle). Eve engedélyt kap rá, hogy felkutassa bérgyilkosunkat, ezzel párhuzamosan pedig ő is élénken érdeklődni kezd Eve iránt.

A két központi karakter eleinte egymás ellentéte: a stílusos Villanelle-lel szemben Eve általában slampos, s miközben a kémszakma alján helyet foglaló nő irodai munkája kifejezetten unalmas, a bérgyilkos kizárólag olyan dolgokat csinál, amiket élvez. Pszichopátiájából (és persze szakmájából) kifolyólag Villanelle-nek nincsenek, csak egyszer használatos kapcsolatai, ezzel szemben Eve életében rendkívül fontos helyet foglal el lengyel származású férje (innen ered a sorozat egyik legviccesebb húzása, hogy a figurát Eve Polastrinak hívják, amely vezetéknévről sosem asszociálnánk egy ázsiai nőre, pedig a hőst Sandra Oh formálja meg).

Ezt a különbözőséget úgy is fel lehet fogni, hogy Villanelle Eve ösztönénjeként működik, hiszen olyan dolgokat tesz, amiket időnként Eve is szívesen tenne, csak elfojtja magában a késztetést. Másrészről pedig az ügynök a bérgyilkos felettes énje, aki megmutatja, hogy kéne viselkednie (csak ő persze sosem viselkedik úgy). A cselekmény folyamán azonban a két figura elkezd közeledni egymáshoz, többféle értelemben is. Egyrészt fizikailag, hiszen találkoznak egymással, másrészt érzelmileg, mivel vonzódni kezdenek egymáshoz, harmadrészt pedig elkezdenek hasonlítani is egymásra.

Villanelle rájön, hogy neki is vannak érzelmei, miközben Eve olyan dolgokra vetemedik, amiket korábban sosem tett volna meg, és olyasminek tesz ki másokat (nevezetesen a férjét), amire a bérgyilkossal való ismeretsége előtt sosem lett volna képes. (Hogy a két nő mennyire hasonlóvá vált egymáshoz, azt az első, illetve a második évad fináléja fejezi a ki a legjobban, amely epizódok egymás párdarabjaként működnek.) A két nő kapcsolatának alakulásához pedig lenyűgöző mellékfigurák asszisztálnak. Waller-Bridge a legfontosabb mellékszerepeket is nőknek adta, és ennek köszönhetően megtudhatjuk, milyen kőkemények is tudnak lenni az idősebb angol színésznők.

A Harry Potter filmek Petunia nénije, Fiona Shaw például remekül szuperál a kémfőnök szerepében, és az eddig jobbára kosztümös filmekben látott Harriet Walter (Értelem és érzelem, Az ifjú Viktória királynő, Downton Abbey, The Crown) sem kevésbé badass mint Dása, a veterán bérgyilkosnő, Villanelle mestere. S a súlyos szavak (pszichopata, bérgyilkos, kémfőnök) ellenére van az egész sorozatban valami könnyedség, ami miatt hihetetlenül szórakoztató figyelni az eseményeket.

De az alkotók mindig megtalálják az egyensúlyt, és ez a könnyedség egyrészt sohasem lesz egyenlő a komolytalansággal, másrészt amikor már kezd túl felhőtlenné válni a hangulat, mindig bedobnak valami durvát – és ennek folyamán nem félnek ha nem is főhősöket, de állandó szereplőket feláldozni. A Megszállottak viadala (aminek első két évada teljes egészében streamelhető az HBO GO-n, a nemrég indult harmadik évad pedig már túljár a felénél) ennek köszönhetően igazi érzelmi hullámvasút, amiben szoros egymásutánban követik egymást a vicces és a súlyos pillanatok – mint minden jó fekete komédiában.