Kezdjük rögtön az elefánttal, pontosan a CGI-majommal a házban: Robbie Williamst a saját életrajzi filmjében egy csimpánz alakítja a gyerekkorától a Take That-es karrierjén át egészen a világsztárstátusz eléréséig. Robbie a sztori szerint persze nem főemlős, és nem is egy Majmok bolygója spin-offot kapunk, főszerepben Caesar rocksztárambíciókat dédelgető alteregójával. Williams ugyanolyan homo sapiens, mint mindenki más, egyedül ő látja és érzi magát egy fejlődésben megrekedt majomnak.

Az ötlet zseniális, és a legmeglepőbb valójában az, hogy másnak eddig még nem jutott eszébe, pláne mert ezzel a módszerrel az életrajzi filmek gordiuszi csomóját is át lehet vágni.

A hasonló zenés biopic-ek többsége nem magáról a legendáról, hanem a castingról szól, a bemutatót követő diskurzusokat ugyanis az uralja, hogy a szerepre kiválasztott színész mennyire hasonlít fizikailag és énekhangban a célszemélyre – és végezzen bármilyen jó munkát is Rami Malek (Bohém rapszódia), Austin Butler (Elvis), Marisa Abela (Back to Black) vagy Taron Egerton (Rocketman), ezekből az összevetésekből nem lehet jól kijönni. A Better Man: Robbie Williams esetében ilyen probléma nem merülhet fel, nem kell filmnézés közben azt vizslatnunk, hogy vajon a színész jól imitálja-e Williams mimikáját, és az orra se nagyobb vagy kisebb az eredetinél. Helyette koncentrálhatunk a lényegre, arra a történetre, amellyel az alkotók építeni, árnyalni vagy kommentálni akarják a sztár mítoszát.  

A legnagyobb showmant is jegyző Michael Gracey ezzel együtt komoly kockázatot vállalt, mert az elméletben jól hangzó ötlet rosszul is elsülhetett volna, ha a közönség túl absztraktnak érzi a majmos geget. A Better Man azonban nagyon is működik, méghozzá azért, mert

pár perc elteltével már nem egy két lábon járó vizuális metaforát látunk, hanem egy hús-vér embert, aki történetesen úgy néz ki, mint egy majom.

Hála ennek a trükknek, egy ideig valószínűleg az sem tűnik fel, hogy a sztori alapjait ugyanarra a vázra húzták fel, amelyre a legtöbb generikus életrajzi filmet. Szerény körülmények közt felnövő, balhés gyerek hírében álló hősünk már fiatalon hírnévre vágyik, és meg is kapja, amikor bekerül a Take Thatbe mindössze 16 évesen, hogy aztán elkezdődjön a hullámvasutazás. A siker megborítja, rászokik az alkoholra és a drogokra, kiteszik a bandából, depressziós lesz, és még lejjebb csúszik,  majd szólókarrierbe kezdve magasabbra jut, mint korábban bármikor, és közben küzd tovább a démonaival.

A milliószor látott történet ellenére a Better Man mégis szórakoztatóbb és izgalmasabb az utóbbi évek legtöbb zenés biopic-jénél.

Egyrészt pont úgy néz ki, ahogy egy ilyen életrajzi filmnek ki kell néznie. A 35 mm-es nyersanyagot imitáló kontrasztos képek olyan nyersességet adnak a filmnek, ami passzol Williams karcos személyiségéhez, de még ennél is fontosabb, hogy a pályáját klip- és reklámrendezőként kezdő Gracey kiéli az összes kreativitását a zenés-táncos betétekben. A Better Man nincs elárasztva dalokkal, az életmű fontosabb slágereit hallhatjuk csak (She’s The One, Angels, Let Me Entertain You, Rock DJ), de emlékezetes körítést kap mindegyik, legyen szó koncertről, fantáziajelenetről vagy a főhős aktuális érzelmi állapotát kommentáló, zseniálisan koreografált klipről.  

A Better Man másik igazi szexepilje az őszintesége. A sztárok – vagy ha már nem élnek, az örököseik –, általában ügyelnek rá, hogy ne csorbuljon az egy életen át gondozott imázs, ezért ha az érintett (vagy a rokona) is ott van a stáblistán produceri minőségben, akkor egy langymeleg laudiáció a legtöbb, ami kisülhet a filmből. Williams neve nincs ott a producerek vagy az írók közt, de ő a narrátor, és nyilván a forgatókönyv se készülhetett volna el az ámenje nélkül, a végeredményből ítélve azonban nem sok mindent vétózhatott meg. Fikcionalizált karaktere többször viselkedik seggfejként, mint nem, és az önpusztító életmódját sem próbálják meg menővé és irigylésre méltóvá tenni az alkotók, helyette arra fókuszálnak, hogy miként küzd meg a különféle függőségeivel, az önértékelési zavaraival, a mentális nyomással és a depresszióval.

Ezek az epizódok a többi zenés életrajzi filmben is megvannak, de általában csak egy gyors montázs formájában, a happy end felé vezető út egyik legküzdendő akadályaként. A Better Man ennél komolyabban veszi Williams problémáit, amelyek a film állítása szerint egy kielégítetlen szeretetéhségben gyökereznek, hősünk ugyanis kismajom korától kezdve a családot elhagyó apja elismerésére vágyik, akit azonban Robert helyett csak a színpadi alteregó, Robbie érdekel. Hogy mennyire fedi a valóságot ez az öndiagnózis, azt nem tudni – Williams 2023-as netflixes dokusorozatából az apaszál teljesen kimaradt, ott a jelenlegi feleségének, a gyerekei anyjának tulajdonítja, hogy ki tudott mászni a gödörből, aki viszont a filmből hiányzik –, de a dramaturgiát kiválóan szolgálja, és a finálé katarzisa is erre a motívumra fut ki.

A Better Man sem hibátlan produkció, a rocksztárság naposabb oldala talán túlságosan is zárójelbe kerül benne, és az önpusztítást taglaló jelenetek mellé is beférhetett volna még pár sláger, cserébe viszont

működik akkor is a történet, ha nem Robbie Williams-rajongóként ülünk be a moziba,

sőt korábban a létezéséről sem tudtunk – ennél nagyobb dicséretet életrajzi film pedig nem is kaphatna.