Csak összejött a dolog. Merthogy Martin Scorsese már évek óta házalt Az ír ötletével, amit még Robert De Niro szállított neki, aki elolvasta az egykori rendőrnyomozó, Charles Brandt I Heard You Paint Houses című életrajzi könyvét Frank „Az ír” Sheeranről, és a homlokához csapott, hogy ebből mekkora filmet lehetne csinálni. Csakhogy az olasz maffiának dolgozó ír gengszter és mellesleg szakszervezeti nagykutya több évtizedet átölelő történetét részben technikai okokból nem találták megvalósíthatónak, részben a tervezett nagyon, de tényleg nagyon magas költségvetés riasztotta el a hagyományos nagy stúdiókat. Aztán jött a Netflix, és bevállalta az egészet, a szereplők igen kockázatos digitális fiatalítását, a gigászi költségvetést, a három és fél órás játékidőt, és azt is, hogy gyakorlatilag szabad kezet adnak a veterán rendezőnek.  

Három és fél óra embertelenül sok idő a moziban, de ez itt javarészt gyorsan ment el, mert rengeteg minden fért bele. Merthogy Frank Sheerannel (De Niro, ki más?) sok minden történt, miután hazatért a II. világháborúból, ahol megtanult ölni – és nem csak az ütközet hevében -, és amit itt látunk, az döntő többségében igaz, a többi pedig feltételezhetően igaz, bár nincs rá más közvetlen bizonyíték, mint Sheeran szavai – közvetett bizonyíték azért akad. A később teherautósofőrként dolgozó és az áruval olykor maga is seftelő Sheeran véletlenül találkozott Russell Bufalinóval (Joe Pesci), a maffia egyik befolyásos középvezetőjével. És az egyszerű benzinkutas kisegítésből szoros barátság alakult ki, Sheeran pedig hamarosan az olaszok behajtója és bérgyilkosa lett, és később a maffia „delegálta” Jimmy Hoffa (Al Pacino) jobbkezének. Az akkoriban egyfajta celebnek számító Hoffa a fuvarozók legnagyobb szakszervezetének volt a feje, de bizonyos értelemben maga is gengszter volt, megfélemlített másokat, lefizetett vagy megzsarolt hivatalnokokat, de legfőképp a szakszervezet igen jelentős pénzalapját használta saját céljaira – például arra, hogy a maffiával üzleteljen, és jelentős kölcsönöket folyósítson.

Csakhogy idővel Hoffát megrészegítette a hatalom, és egyre kiszámíthatatlanabbá vált, Bufalinóék pedig Sheerant bízták meg azzal, hogy így vagy úgy, de oldja meg az ügyet. Csakhogy amíg ide elérünk, rengeteg minden történik. Scorsese hozza, amit klasszikus maffiafilmjeiben, a Casinoban vagy a Nagymenőkben, megismerjük, hogyan működnek és milyen viszonyban vannak egymással az egyes bűndinasztiák, jönnek a hozzájuk fűződő sztorik és anekdoták – morbid, de nagyon vicces, hogy a legtöbb új szereplő megjelenésekor felirat jelzi, hogy az illetőre milyen sors vár. És persze ott vannak a valós események, és ott van az amerikai történelem, amelynek minden sorsfordító pillanatánál ott volt, legalábbis Scorsese szerint, az olasz maffia. Mert szerinte a maffia tette el láb alól Kennedyt, akit eleve ők választattak meg – csak cserben hagyta őket -, ők fegyverezték fel a Disznó-öbölben partra szálló kubai emigránsokat, és persze ők irányították a szakszervezeteket. És Scorsese azt is megmutatja, hogyan fogyott el a levegő a nagy családok körül, hogyan lettek totyogó öregemberek azok, akik egykor élet és halál urai voltak, már ha voltak olyan szerencsések, hogy megéljék ezt a kort. És itt nyilván egy kicsit magáról is mesél.

Mert Az ír nem csak a régi maffiafilmek megidézése, de visszatekintés is, és nem csak az amerikai történelemnek egy adott szakaszára, de a rendező saját karrierjére. Nem csak az volt olyan fontos, hogy elmondhassa ezeket a sztorikat, hanem ezekkel a színészekkel mondhassa el, főleg De Niróval és Joe Pescivel, de itt van egy másik régi kedvence, Harvey Keitel is, és egy sor mellékszereplő. Mind hihetetlenül jók, Pesci pedig valami elképesztő. Scorsese állítólag legalább ötvenszer kérte fel a már visszavonult színészt, mire az végre igent mondott, és most teljesen más, mint amit megszoktunk tőle: visszafogott, bölcs és hihetetlenül fontos a jelenléte. És persze a már 77 éves rendező kísérletezni is akart, és erre szolgált a digitális megfiatalítás, aminek segítségével megismerhetjük a szintén a hetvenes éveikben járó színészeket „fiatalként”, harmincasként, negyvenesként és így tovább, ami papíron pocsék ötletnek tűnt. Az eszköz nem új, már sokszor elsütötték, de mindig csak pár percre, a cselekményt kiegészítő flashback jelenetekre, itt viszont a játékidő legnagyobb részében használják – és emlékeztetőül, három és fél óráról van szó.

A megfiatalított De Niro néha borzasztóan néz ki, mert többnyire élettelen az arca, de a technika akkor üt vissza igazán, amikor a színészt távolabbról mutatják, mozgás közben. Mert egy dolog egy arcot megfiatalítani, más dolog a mozgás, ami egy öregember esetében azért egész más, teljesen más a tartás, darabosabbak a mozdulatok, még a nyak, a hát is máshogy áll. A furcsa dolog mégis az, hogy megszokjuk, nem is olyan sokára, Al Pacino és Pesci esetében ráadásul a folyamat sokkal jobban sikerült, talán ők alkatilag is alkalmasabbak erre. Megszokjuk, és egy idő után nem is figyelünk erre, mert a történet – és azon belül megannyi más történet -, a karakterek, a párbeszédek és persze a színészi játék annyira jó. És tudom, elképzelhető, hogy mindez csak azoknak mond igazán sokat, akik eleve ismerték Martin Scorsesét és munkásságát – bár nyilván a legtöbb maffiasztori mindenkinek izgalmas -, de Scorsesét azért illik ismerni, hisz az egyik legnagyobb rendező.

Értékelés: 8/10