Ha valamivel, akkor azzal biztos nem lehet megvádolni az új Formula–1-es film alkotóit, hogy a vásárlók megtévesztésére alkalmas magatartást tanúsítanának. Mindenféle mellébeszélés nélkül jelzik már a címben is (F1), hogy mire számíthatunk, ha beülünk a moziba: Forma–1-re. Óriási dramaturgiai hullámvasutazást sem ígérnek azoknak, akik láttak már egynél több klasszikus sportfilmet, a történet ugyanis nem a műfaji panelek átértelmezésére vagy kifordítására, hanem minél precízebb összeszerelésére vállalkozik.

Ami nem romlott el, azt persze nem érdemes javítani, gondolhatta Joseph Kosinski rendező és társíró, aki a Top Gun: Maverick direktoraként is megtapasztalhatta nemrég, hogy

a fizetőképes közönséget boldoggá lehet tenni már azzal is, ha bő két órán keresztül úgy érezhetik, a régi jó dolgokból igenis maradt valami.

Jelen esetben ez egy olyan szögegyszerű történetet jelent, amit akár a 90-es években is írhattak volna, plusz egy világsztárt, akinek csak azt kell adnia, ami a lényege, illetve rengeteg benzingőzös akciót, nagyrészt CGI-mentes látványvilágot és egy háttérben diszkréten meghúzódó, romantikus szálat.

Tom Cruise szerepét ezúttal Brad Pitt alakítja,

ő az az egykor szebb napokat látott, rutinos autóversenyző, aki kap még egy utolsó esélyt a sorstól, illetve az APXGP nevű F1 csapat főnökétől, Rubentől (Javier Bardem), hogy bebizonyítsa, az öreg pilóta nem vén pilóta. A nem elhanyagolható különbség, hogy amíg Maverick fénykorában legendás vadászpilótának számított, addig Sonny Hayesnek nem volt fénykora. Fiatalon ugyan óriási tehetségnek tartották a Formula–1-ben, de egy baleset nemcsak az autóját, hanem a karrierjét is kettétörte, és azóta beugrósként járja a különféle versenyeket, amikor épp nem taxisofőrködik. A westernek hőseihez hasonlatosan ő sem szeret elköteleződni és túl sok időt eltölteni egy helyen, Ruben ajánlatára mégsem tud nemet mondani, és 30 év kihagyás után visszatér a Forma–1 világába. A feladata nemcsak annyi, hogy segítsen a csőd szélén táncoló, rendre az utolsó helyeken végző APXGP-nek megszereznie az első pontjait, a jelenlétével inspirálnia is kellene a versenyistálló tehetséges, de önfejű csikóját, Joshuát, ehelyett azonban riválisként kezdenek egymásra tekinteni, és a pályán, illetve azon kívül is összeütköznek.

Az F1 valójában már az alaphelyzetével zárójelbe teszi a realitásokat, mert az aligha történhetne meg a „száguldó cirkusz” világában, hogy valaki közel hatvanévesen, kvázi újoncként, a szezon kellős közepén csak úgy beugorjon egy versenycsapatba. Ezt az apróságot leszámítva viszont Kosinskiék filmje a külsőségeket illetően elvileg hiteles képet fest a Formula–1 világáról, amit a hétszeres Forma–1-es világbajnok, Lewis Hamilton produceri státusza hivatott garantálni, illetve a valós versenypályákon – köztük a Hungaroringen – a valós versenyek közben (is) rögzített felvételek. Maga Pitt és a csapattársát/riválisát alakító Damson Idris is kitanulta az autóversenyzést, hogy ne csak a kaszkadőreik üljenek a volán mögött, és így az illúziót semmi se veszélyeztesse. Kosinski is

mindent megtesz azért, hogy akinek a Forma–1-es közvetítések miatt a motorzúgás amúgy is egy éteri muzsika, annak a filmbeli versenyek is beindítsák a pavlovi reflexeit.

A futamok valóban izgalmasak, fordulatosak és követhetőek – még a laikusok számára is –, miközben a feszültség maximalizálásáról a Challengers soundtrackje által inspirált Hans Zimmer zenéje gondoskodik. Más kérdés, hogy a gyakorlatban az is bebizonyosodik, hogy a levegőben piruettező vadászgépeket sokkal könnyebb látványosan fotografálni, mint a versenyautókat – Kosinski és operatőre, Claudio Miranda legalábbis nem törik össze magukat, hogy izgalmas, új látószögekből mutassák be a versenyeket; a 2023-as Gran Turismo ebből a szempontból sokkal meggyőzőbb volt. Ráadásul nem bíznak abban, hogy a képek magukért beszélnek, ezért a tévéközvetítésekhez hasonlóan a filmbéli futamokat is végigkiabálja két kommentátor, akik nemcsak szakmai megjegyzéseket tesznek, hanem mindent elmesélnek, amit látnak, mintha a rádiónak közvetítenének.

A Forma–1 rajongóit ezek a kissé didaktikus megoldások valószínűleg nem zavarják, őket leköti a fanservice, számolhatják, hogy a sportág jelenlegi élmezőnyéből hány nagy név tűnik fel a háttérben, melyik csapatfőnök cameózik, vagy, hogy mennyire tűnnek hitelesnek a technikai részletek. Akit pedig nem izgatnak a légellenállással kapcsolatos mérnöki dilemmák vagy a kerékcsere finomságai, annak marad a könnyed karakterdráma. A megváltásra utazó veterán és a forrófejű ifjú titán rivalizálása ugyan a legkevésbé sem eredeti (ez a diplomatikusabb megfogalmazása az "ordas közhely"-nek), de

Pittnek annyira jól áll a szerep, hogy a figurája rétegzettebbnek hat annál, mint amilyen még a forgatókönyv lapjain lehetett.

Szemben a Top Gun: Maverick hősével, akit csak a környezete tekint öregnek, de valójában simán leiskolázza a fiatalokat, Sonnynak tényleg vért kell azért izzadnia, hogy képes legyen tartani a tempót a mezőnnyel.

A végkifejlet persze már az első két perc alapján lekottázható, de azt a kihívást, hogy a lehető legkacskaringósabb úton jusson el odáig a főszereplő, képesek az alkotók teljesíteni, Pitt pedig – Tom Cruise-zal ellentétben – mer néha fáradtnak, nyúzottnak és ráncosnak is látszani. A kémiája emellett nemcsak Idrisszel működik, de a régi barátot alakító Javier Bardemmel és a csapat műszaki igazgatóját játszó Kerry Condonnal is, akivel kamerába mondós didaxis nélkül sikerül kipipálni a kötelező erős női karaktert. Az F1 ebből a szempontból is igazi, régimódi blockbuster, ahol a különféle ideológiai sallangok helyett csak az a fontos, hogy bőgjenek a motorok, győzedelmeskedjen az esélytelen kiscsapat, Pitt bűvöljön el mindenkit a sármjával, a hőse váljon a fináléra egy kicsit jobb emberré, és aztán hajtson el a naplementébe, ahogy illik.

Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!