Mentális és fizikai bántalmazásról szóló tanulmányként működik, kémsztoriként kevésbé Jennifer Lawrence új vetkőzős filmje, ahol a vetkőzésben nincs semmi köszönet.
Azon speciel nem csodálkozom, hogy a hidegháborús témák még mindig népszerűek, hogy az amerikai és orosz kémek közti játszmát oly sok filmrendező folytatja. Egyrészt mind ezen nőttünk fel, másrészt Oroszország új világhatalmi ambíciói ismét táptalajként szolgálnak a témához – ne feledjük, Vlagyimir Putyin 16 éven át dolgozott a hírhedt KGB-nek -, csakúgy, mint a sokszor zavaros és agresszív amerikai külpolitika. Szóval jöhetnek az új kémfilmek, csak szóljanak valamiről, azon túl, hogy pocsék dolog nőnek lenni ebben a szakmában.
Bár Dominika Jegorova egy jellegtelen lakótelepi lakásban él beteg édesanyjával, bizonyos értelemben kivételezett életet él. A Bolsoj ünnepelt prímabalerinája, nagybátyja pedig a KGB utód SZVR igazgatóhelyettese, ám amikor olyan sérülést szenved, amely véget vet karrierjének, egyik pillanatról a másikra a titkosszolgálat karmaiban találja magát, ahonnan nincs visszaút. Először egy gyilkosságban lesz akaratlan bűnrészes, majd elküldik egy Vörös verebeket képző intézetbe, ahol egyszerre csinálnak kémeket és kurvákat az ide küldött fiatalokból. Ami izgalmas is lehetne, de messze nem az. Az intézet hallgatói úgy néznek ki, mint egy átlagos szakmunkásképző iskola tanulói, a mi Dominikánk az egyetlen csinos lány itt, és azon túl, hogy elég gyakran megalázzák, nem igazán tudjuk meg, mit is tanul itt, és miért lesz ettől a rendszer feltétlen híve.
Majd jön az első bevetés, egy amerikai kémet kell elcsábítania Budapesten, aki egy kettős ügynök kapcsolattartója, hősnőnk pedig szinte azonnal a férfi hatása alá kerül, és innentől már kicsit nehéz követni, ki mikor kinek hisz és kit ver át. Nem azért, mert olyan szövevényes és okosan felépített a történet, hogy nehéz átlátni a részleteket, pont ellenkezőleg. Olyan nehézkesen halad előre a történet, olyan sokszor torpan meg felesleges részletek és kitérők miatt, miközben sokszor hasal el saját logikai bukfencei miatt. Merthogy hol a régi kémfilmek sötét sikátoros kliséit kapják elő, hol a modern high tech elemek kerülnek előtérbe, amivel egy tehetségesebb rendező el is játszhatott volna, de a pályafutását ígéretesen kezdő Francis Lawrence (Constantine - A démonvadász, Legenda vagyok) nem tud mit kezdeni ezzel a témával, azon túl, hogy igyekszik minden helyszínt hitelesen ábrázolni.
Egy ilyen történet Paul Verhoevennek vagy Brian De Palmának állt volna kézre, de az egykori CIA ügynök, Jason Matthews regényéből készült film már ott meginog, hogy az alaphelyzet és a főhősnő meglehetősen hasonlít a Marvel képregények Fekete Özvegyének háttértörténetére. Így aztán marad, ami marad, azt, amit a rendező elég fontosnak tartott kiemelni, a kémnők szüntelen megalázása, fizikai, lelki és szexuális abúzusa, amit ugyan tényleg sikerül kényelmetlenül hitelesen, vagy legalábbis hatásosan ábrázolni, de ez az égvilágon semmit nem ad hozzá a történethez, csak egy kellemetlen szájízt. És nagyon furcsa lelkiállapot kell ahhoz, hogy mindezt erotikusnak vagy izgatónak találjuk, mert valahányszor valaki letapizza, maga elé térdelteti vagy maga alá gyűri szegény Jennifer Lawrence–t, én kifejezetten kényelmetlenül éreztem magam.
És bár ő az egyik legszebb színésznő ma a piacon, szegény Jennifer, aki az anyám! után érthetetlen módon megint egy végletekig megalázó szerepet választott, egy cseppet sem vonzó itt. Így aztán románca sem hiteles a Joel Edgerton által játszott CIA ügynökkel, viszont van olyan szlávos az arca, hogy elhiggyem neki, hogy orosz, akárcsak a gonosz nagybácsit alakító, mindig nagyszerű Matthias Schoenaerts esetében, és nem tudom eldönteni, hogy őt most viccből nevezték el Ványa bácsinak vagy sem. Ami viszont működik, az a fizikai erőszak, és ebben igyekeztek találékonynak lenni a filmkészítők, például előálltak a bőrhámozó ötletével, amit kínzásnál használnak, de jó pár kés is előkerül, meg dróthuzalok torokvágáshoz. Szóval, aki kifejezetten bírja a mindenféle tortúrát, annak mégsem okoz csalódást a maga 140 percével, rengeteg helyszínével és számos fordulatával grandiózusnak szánt, ám igencsak szürkére sikerült Vörös veréb.
És mintegy lábjegyzetként tegyük hozzá, hogy nekünk, magyaroknak azért mulatságos a budapesti helyszínek megidézése és a magyar mellékszereplők felismerése. Én például rögtön tudtam, hogy aligha vehető komolyan egy olyan film, amiben egy veszélyes oligarcha testőreit Szabó Simon és Árpa Attila alakítják, Anger Zsolt pedig a budapesti orosz nagykövetet, de nekik mindig örülünk.
Értékelés: 5/10
