Majdnem öt éve, a Pókember: Nincs hazaút bemutatója után a világ Pókember-rajongó közvéleménye egy dologban egyetértett: az sem lenne tragédia, ha nem látnánk többet pókruhában Tom Hollandot, mert megkaptuk a tökéletes trilógialezárást. Komolyan persze senki nem gondolhatta, hogy pont minden idők legjövedelmezőbb Pókember-filmje (1,9 milliárd dollár) nem kap folytatást, csak a mikor volt kérdéses – és az, hogy reagál-e a sorozat arra, ami az MCU és úgy általában a szuperhősfilmek megítélésével történt az elmúlt években. A Pókember-trilógia stábjának papíron nem kellene önvizsgálatot tartania, ők hozták a számokat – sőt, anyagi szempontból Peter Parker összes korábbi inkarnációja sikertörténet volt; igen, még az Andrew Garfield-féle is –, de már a cím is azt sugallja, hogy szükségét érezték az újratervezésnek. A hogyant és a mikéntet illetően persze nem kellett a forgatókönyv üres lapjai felett rágniuk a ceruzát hónapokig, a megoldást a Nincs hazaút lezárása ezüst tálcán szervírozta. A három különböző Pókembert is felvonultató film végén az egyes számú Peter Parker csak úgy tudta helyrebillenteni a multiverzumot, hogy Dr. Strange segítségével kitöröltette magát mindenki emlékéből, így ebben az új világban a barátnője, MJ és legjobb haverja, Ned számára ő már nem létezik, és arról sem tud senki, hogy Pókember = Peter Parker.

Pókember: Nincs hazaút – Önök kérték

Gátlástalan rajongókényeztetés Tom Holland harmadik Pókember-filmje, de egyáltalán nem bánjuk, mert ez a legviccesebb és legdrámaibb felvonása a sorozatnak.

Az előző rész kritikája

Az új rendező, Destin Cretton (Átmeneti állomás, Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája) és a trilógiát is jegyző írók számára ez a tabula rasa gyakorlatilag felhívás volt egy soft rebootra. A 2017-es Pókember – Hazatérés annak idején szakított a hagyományokkal, és a klasszikus eredettörténetet megspórolva már a képességei megszerzése után mutatta be a még tinédzser Peter Parkert. Kevesen sérelmezték ezt a változtatást, sőt ez volt az egyik pozitív aspektusa a rebootnak, elvégre, ki akarta volna harmadszorra is végignézni, ahogy hősünket megcsípi az a bizonyos pók, aztán kosztümöt tervez, próbálgatja az erejét, és így tovább. Ugyanígy izgalmas, új kihívásokat és konfliktusokat hozó megoldás volt, hogy a harmadik részre már a bolygó lakosságának 99 százaléka tudta, ki van a maszk mögött.

A Vadonatúj nap legnagyobb tanulsága, hogy a hagyományok mégsem csak dísznek vannak. Pókembernek ezt az inkarnációját 2017-ben bedobták egyből a nagyok közé, hogy a Thanos-féle világpusztítás ellen harcoljon, pihenésképpen pedig idegenben, Washingtonban, Prágában és Velencében kellett globális fenyegetéseket elhárítania. A képregények Pókemberének identitásához azonban hozzátartoznak a New York-i inasévek, az utcaszintű akciózások és a különféle magán- és munkaügyi problémák – Tom Holland Peter Parkere pedig, ha jó nagy kerülővel is, de

most végre leérettségizik igazi pókemberségből.

Ez a Peter már nem olyan vidám és naiv, mint ahogy majdnem tíz éve megismertük, a népszerűségi indexe az egekben, de közben magányos, traumákat és szívfájdalmakat cipel, és még testileg is „változókorba” lép. Crettonék most pótolják azt, ami a Hazatérésből kimaradt: az ő Pókemberüknek itt, a negyedik filmben kell megtapasztalnia bizonyos biológiai folyamatokat, és feltennie magának a kérdést, hogy hol kezdődik a pók és hol ér véget az ember (vagy fordítva).

Jól áll a filmnek és jól áll Hollandnak is az árnyalatnyival komorabb hangvétel

(a 12-es karika és a frencsájzra jellemző humor azért maradt), ahogy izgalmasan vezetik fel az írók a rezidens főgonoszt is. Hosszú ideig csak azt nem tudni, ki áll a háttérben és mi a célja, és amíg ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, addig el sem tudjuk helyezni a sztorit a szokásos szuperhősfilmes sablonok egyikében, ami az MCU indulása után 18 évvel elég nagy dicséret. A fenyegetésnek ráadásul saját arca sincs, egyik testről ugrál a másikra, vagyis bárkiből lehet ellenség – ezt sikerül vizuálisan is izgalmas, és teljesen CGI-mentes módon bemutatni –, az pedig, hogy miként lehetne megállítani, rejtély, nemcsak Pókembernek, a Kárelhárítási Hivatal ügynökeinek, de a nézőknek is. És mint kiderül, sajnos az alkotóknak se volt olyan frappáns ötletük, amivel ki tudták volna írni magukat ebből a sarokból, és helyette egy elég B-kategóriás dramaturgiai megoldással vezetik hősünket a rejtélyes főgonosz nyomára.

Ha a „Vadonatúj nap” címből esetleg arra következtettünk volna, hogy a történetmesélést illetően is teljesen új fejezet nyílik az MCU történetében, akkor csalódás lehet a film utolsó harmada, de csak akkor. Minden egyéb aspektusát illetően méltó folytatása a szuperhősfilm-történet legkonzisztensebb trilógiájának, sőt, sok szempontból upgrade-nek is minősül. Az akciójelenetek kellően intenzívek és követhetőek, a megint Hulkként zúzó Mark Ruffalón jobban áll a CGI mint valaha – eleve sokkal kontrasztosabb, „fizikaibb” a képi világ, mint a kicsit műanyag hatású Nincs hazaútban –, a 12-es karika miatt némileg kiherélt Megtorló szórakoztatóan morogja végig a filmet, és a hálóhintázás élményét sem sikerült még ennyire érzékien átadni korábban. A multiverzumos kavarás már a múlté, kordában vannak tartva a marveles előre-hátra utalások, saját jogán és kontextusán belül is élvezhető és követhető a történet. És ami a legfontosabb, helyén az érzelmi mag is, megkésett felnövéstörténetként és keserédes románcként is működik a film, nem kis részben annak köszönhetően, hogy Holland most kapja a legnagyobb játékteret arra, hogy mélységet adjon a karakterének, és él is ezzel a lehetőséggel. A Vadonatúj nap legnagyobb érdeme, hogy a sorozat létjogosultságával kapcsolatos kérdéseket a fináléra eloszlatja –

ha kifáradóban is van a szuperhősműfaj, a Pókember-filmek egyelőre immunisak a csömörre.

Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!