Bevallom, én nagyon szerettem a Venomot (2018), annak sötét, fanyar humorát, Eddie Brock (Tom Hardy) és az űrből érkezett, fékezhetetlen étvágyú szimbiótája haverságát, hogy aztán a  Venom 2. – Vérontó (2021) jókora csalódást okozzon. Ott már nem tudtak mit kezdeni a párossal, hiába volt a színészként nagyszerű Andy Serkis a rendező, és ripacskodott benne Woody Harrelson, az egész csak üres volt és hangos, így nem csoda, hogy voltak fenntartásaim az utolsónak szánt filmmel, a Venom - Az utolsó menettel (2024) kapcsolatban. A nyitás igazolta a fenntartásokat, a film már szerencsére nem.

A nyitójelenetben ugyanis megismerjük Knullt, aki olyan, mint a Vaják súlyos bőrbeteg verziója. Valami rettenetes lény, aki megteremtette a szimbiótákat, de azok ellene fordultak, és fogságba vetették. Nem végeztek elég jó munkát, mert Knullnak vannak óriás varangyszerű lényei (xenophage-ok), akikkel szabadon kommunikál, és akik szerte a világban keresnek egy kódex nevű világító izét. A kódex révén Knull kiszabadulhat, és akkor elpusztítja az egész világot. Ezt az „elpusztítom az egész világot” dolgot sosem értettem, mármint értem a dühöt és a szándékot, de utána vajon mit fog csinálni az adott gonosz?

Kinek dicsekszik el, mihez kezd a füstölgő romok között, ha már senki sem maradt?

Mindegy is, mert Knull, akit a képregényrajongók nyilván ismernek, és aki más, eljövendő filmekben állítólag majd nagyobb szerepet kap, csak amolyan ürügy, hogy a hatóságok elől menekülő, és valamiért a híres/hírhedt 51-es körzet közelében felbukkanó Eddie-nek és a benne lakó Venomnak lehessen harcolnia valamivel. Ezek a varangyizék elég nagyok és szívósak, ha pedig darabokra vágják őket, újra összerakják magukat.

A Venom filmekben azonban nem a nagy összecsapások az izgalmasak, hanem a kisebbek – mint hőseink találkozása pár mexikói gengszterrel -, és Eddie folyamatos belső monológja. Eddie Brock ugyanis olyan, mint egy skizofrén, akinek mások előtt folyton vissza kell tartania a benne élő Venomot, aki végig járatja a száját,

és akinek elég erős impulzusai vannak, például a táplálkozásra.

Ez egy vicces alapállás, és most is azok a jó részek, amikor a film erre megy rá, mert a nagy csihi-puhik csak műanyag ízű CGI parádék, különösebb fantázia nélkül, ahol nem is igazán látni, mi is történik pontosan. Igaz, a sztori bonyolódik, mert eljutunk a felszámolásra ítélt 51-es körzet alatt megbúvó 55-ös körzetbe, ahol szimbiótákat őriznek, és ahol egy tudósnő (Juno Temple) és egy mániákus katona (Chiwetel Ejiofor) irányít, ám mindkettőnek más célja van a lényekkel.

Az 51-es körzet felé tart egy buggyant apuka (Rhys Ifans) is a családjával, hogy idegen lényeket lássanak, és bár ennek az elnyújtott epizódnak és a karakterek későbbi visszatérésének nincs túl sok értelme, sőt, még kissé lassítják is a cselekményt, mégis ez a legjobb része a filmnek. Eddie velük tart egy darabig, kicsit elelmélkedik azon, milyen is lehetne az élete, idegenkedve nézi a lökött hippiket, de meg is hatja a szívélyességük.

Itt pont annyira lassul be a történet, hogy kicsit minden helyrerázódjon,

és hogy ne az az őrült tempó uralkodjon, amiben a középszerű akciófilmek rendezői kapaszkodnak, hogy ne hagyjanak időt a nézőnek elgondolkodni a cselekmény szövetén tátongó méretes lyukakon.

Merthogy lyukak vannak, előkerül egy pillanatra a multiverzum, hogy aztán el is feledkezzenek róla – vagy csak egy kis csipkelődés volt a dolog a Marvel moziverzuma felé? -, ahogy ezúttal azzal sem foglalkoznak, hogy

korábban bizony elég nehéz volt (túl)élő gazdatestet találni a szimbiótáknak.

Ez most már nem jelent problémát, vagy én maradtam le valamiről, ami a laboratóriumban történt, és a végére Venom egy csomó havert kap, hogy egy nagy henteléssel zárják le a trilógiát, vagyis az utolsó táncot. Amúgy TÉNYLEG van egy tánc, de az elég gyengécske, ahogy a végső harc is – ami olyan, mint tíz másik nagy CGI adok-kapok, semmiben sem különbözik tőlük.

Az a jó, hogy Kelly Marcel, aki korábban csak forgatókönyvíró volt, de most rendező lett, tudja, hogy ez a dolog nem a nagy összecsapásokról szól – bár azokat sem hagyhatja ki -, hanem Eddie Brock hasadt személyiségéről. Azzal is tisztában van, hogy ezt a hasadt egyéniséget milyen zseniálisan tudja visszaadni Tom Hardy.

Hardynál senki sem tud jobban magában morogni, morcosan baktani és önmagával veszekedni, és ez a film szíve, ez az, amit más szuperhősfilm nem tud, és amiről a második részben megfeledkeztek, de most nagyrészt kárpótolnak minket. Főleg ezért fog hiányozni a Venom.

Értékelés: 7/10