Két súlyosabb darab után ismét romkomban láthatjuk Sandra Bullockot. Az elveszett város ráadásul A smaragd románca-féle nyolcvanas évekbeli romantikus kalandfilmek hagyományait eleveníti fel. Kérdés, mekkora sikerrel…
Mivel a színésznő nemrégiben bejelentette, hogy meghatározatlan ideig visszavonul, a Madarak a dobozban című posztapokaliptikus horror és a Megbocsáthatatlan című súlyos filmdráma után Az elveszett város című romantikus kaland/vígjáték lesz
jó darabig az egyik utolsó produkció, amelyben megnézhetjük
kedvencünket (a másik a közelgő akciókomédia, a júliusban érkező A gyilkos járat).
Az előzetese alapján pedig ez a jó hangulatúnak ígérkező vicces-romantikus kalandfilm kifejezetten bizalomgerjesztő volt, főleg, hogy már első blikkre is a Kathleen Turner és Michael Douglas nevével fémjelzett nyolcvanas évekbeli romantikus kaland/vígjátékokat, A smaragd románcát és A Nílus gyöngyét elevenítette fel. Turner karakteréhez hasonlóan ugyanis Bullock is egy sikeres írónőt alakít, akinek megszokott közegéből kiragadva botcsinálta kalandorként kell helytállnia a dzsungel mélyén.
Sőt, Az elveszett város alkotói feminista szempontból még javítottak is a recepten. Ezúttal ugyanis nem a nő az, akinek a szerencsétlenkedését látva elnézően mosolyoghatunk, hanem felcserélődtek a szerepek. Van ugyan egy igazi hős, aki mintha csak a Bullock által megformált Loretta Sage egyik regényéből lépett volna elő (Brad Pitt alakítja), de ő hamar kikerül a képből, hogy átadja a helyet saját maga kamuverziójának, azaz annak a modellnek, aki Sage könyveinek a borítóján pózolva jeleníti csak meg a hős megmentőt, valójában tényleg nem több elkényeztetett szépfiúnál.
Alan azonban ezúttal átlép a saját árnyékán, hiszen amikor Lorettát elraboltatja egy különc milliárdos, úgy dönt, megmenti a nőt – és a legvégéig kétesélyes,
hogy az őserdei kalandnak gurulós bőrönddel és nyakpárnával nekivágó férfi missziója nem öngyilkos küldetés lesz-e.
Közben az írónő mindent megtesz, hogy kiderítse az elveszett város elveszett kincsének lelőhelyét (ezért rabolták ugyanis el), és Loretta kiadója is elindítja a maga mentőakcióját, szóval teljes az őrület.
Az már ennyiből is látszik, hogy Az elveszett város alaphelyzete kifejezetten ígéretes, de ezt a smaragdot most sajnos nem sikerült tökéletesre csiszolni.
És fordulatok terén se számítsunk semmi meglepetésre: a cselekmény menete és az események végkifejlete hajszálra olyan, amire elsőre gondolunk.
Pedig a két központi karaktert nagyon jól eltalálták az alkotók, szóval
ha a script megírását nem egy programra bízták volna, nagyon sok mindent ki lehetett volna hozni belőlük.
Ahogy már írtuk, a film nőképe is sokkal fejlettebb, mint A smaragd románcáé volt, az mégis jobban működött. Annyi a titok, hogy régen tényleg minden jobb volt, és az akkori alkotók humorban nem ismertek tréfát, azaz sosem adtak volna ki a kezükből egy ilyen félszívvel megoldott valamit.
Az elveszett városnak viszont minden kockájáról süt, hogy nem fektettek bele túl sok energiát, és
mindig a legkézenfekvőbb megoldást választották
– ez az elnagyolt poénok mellett a mellékfigurákon is meglátszik. Ha vicces legjobb barátnő, akkor nagydarab fekete asszonyság, ha tökéletes hős, akkor Brad Pitt (nem mintha a színész nem lenne csodálatos és elképesztően vicces a szerepben), ha kisfiús arcú főgonosz, akkor Daniel Radcliffe (aki körülbelül ugyanazt tudja, mint mondjuk a Szemfényvesztők 2-ben).
Az elveszett város ezzel együtt is szimpatikus önfeledt ökörködés, amin jól el lehet szórakozni – pontosan 1 óra 52 perc erejéig, hiszen újranézni biztosan nem fogjuk. Meg kéne tanulni, hogy egy vígjátéknak is lehetnek mélységei, és ha már felvetnek benne néhány súlyosabb témát (például Alan múltját vagy Loretta férjének elvesztését), akkor igenis végig lehet menni az úton, nem fog ártani a vicceknek. És ha már olyan jól működik a kémia a két főszereplő között, lehetne nekik jobb jeleneteket írni, és gondolkodni még pár poénon, hogy ne fogyjanak el a film felénél.
Sandra Bullock búcsúfilmje így nagyjából olyan lett, mint az általa Az elveszett város legnagyobb részében hordott, címünkben is emlegetett bíborszínű, flitteres overál: feltűnő, harsány, remekül eltereli a figyelmet a fontosabb dolgokról, viccnek sem utolsó, de alapvetően teljesen alkalmatlan a célja betöltésére, kényelmetlen, itt-ott bevág, túl szoros, mégsem passzol rendesen.
Végeredményben akkor jártunk volna a legjobban, ha azt tették volna az alkotással is, mint a ruhadarabbal a filmben: drasztikusan átalakítják.
