Samuel D. Hunter 2012-es színdarabjának adaptációját már jóval megelőzte a híre, hiszen tavaly szeptember, azaz a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál óta másról sem hallani, mint hogy milyen kiváló, átélt alakítást nyújt benne a nagy visszatérő, Brendan Fraser, akinek egy ellene elkövetett szexuális zaklatás miatt a 2000-es évek elején/közepén gyakorlatilag lenullázódott a karrierje.

Nos, a hír igaz:

Fraser valóban csodálatos az alkotásban, de attól még sajnos A bálna nem jó film.

Darren Aronofsky rendező korábban olyan nagyszabású víziókkal nyűgözte le és hozta zavarba egyszerre a közönséget, mint A forrás, és amikor kisszerű hősökről, kisebb léptékű témákról forgatott, abban is mindig volt valami nagyszabású, lásd a Rekviem egy álomért drogosait vagy az önpusztítás férfi és női oldalát bemutató A pankrátort és a Fekete hattyút.

Az anyám!-nál azonban az alkotó elvetette a sulykot, és zűrzavaros-kaotikus művét sem a kritikusok, sem a nézők nem tudták megfejteni (itt írtunk róla, miről szól maga a rendező szerint a Jennifer Lawrence és Javier Bardem főszereplésével készült film). A 2017-ben bemutatott alkotás óta a direktor nem is jelentkezett újabb nagyjátékfilmmel, öt évvel később pedig (hazájában már 2022-ben bemutatták a produkciót) nem túl meglepő módon visszatért ahhoz a műfajhoz és témához, amivel korábbi legnagyobb sikereit aratta.

A Fekete hattyúhoz és A pankrátorhoz hasonlóan A bálna is testfilm, csak egy maximalista balerina és egy külsőleg és belsőleg egyre jobban amortizálódó bunyós után most

egy 270 kilós tanárt figyelhetünk testközelből,

a biológiai funkciókba is belemenő részletekkel, aki a korábbi hősökhöz hasonló makacs elszántsággal vág bele önpusztító haláltáncába, azaz abba, hogy gyásztól és önutálattól gyötörve szó szerint a halálba egye magát.

A cselekmény elején elhangzik a jóslat, hogy ha a főhős, Charlie így folytatja, és nem hajlandó kórházba menni, a hét végéig meg fog halni. A fejezetcímek, azaz a hét napjainak folyamatos feltüntetése így afféle elkerülhetetlen és szomorú visszaszámlálásként is felfogható. Ennek során pedig egyáltalán nem hagyjuk el egyetlen percre sem a férfi otthonát (maximum a verandáig jutunk a hősökkel), szóval elég könnyű A bálnát a „lefényképezett színház” vádjával illetni – de közel sem ez a legnagyobb probléma vele.

Ha jobban megvizsgálta volna a színművet, rá kellett volna jönnie, hogy nem megfelelő alap egy jó forgatókönyvhöz, így a film alapvetően a script hiányosságain bukik el.

A bálnának ugyanis minden jelenete ugyanarról szól: arról, hogy a főhős szenved. Ez a motívum pedig önmagában tényleg csak a szenvedéspornóra elég. Aronofsky szinte díszszemlére bocsátja, hogy Charlie-nak mennyire nehezére esik felállnia, hogy képtelen lehajolni, hogy felfekvések vannak monumentális testén, hogy csak speciális eszközök segítségével tud járni vagy elvégezni a leghétköznapibb tevékenységeit stb. Félreértés ne essék:

nem mindennek a kendőzetlen bemutatásával van probléma, hanem az öncélúságával,

azzal, hogy az alkotó nem gondolt róla semmit, így nem jelent semmit, nem ad semmi pluszt, pláne nem ennyi jeleneten keresztül, ilyen redundánsan.

Megtudjuk ugyan, hogy a férfi hogyan és miért jutott el idáig, de csak afféle helyzetjelentésként, hiszen nincs megfelelően kibontva. Pedig felmerül itt többféle ígéretes téma is a szívszorító magánytól kezdve a vallás pusztító erején át egészen odáig, hogy meg tudja-e menteni az egyik ember a másikat (utóbbi motívum mentén afféle vörös farokként a film kap is egy didaktikus kis tanmesetorzót a végén), de az alkotók egyikkel sem kezdenek semmit. Ehhez hasonlóan kifejtetlen, egydimenziós és bántóan csonka marad a főhős és lánya, illetve a főhős és volt felesége kapcsolata; egyedül a Charlie és jó barátja/ápolója, Liz közötti viszony van érzelmileg kidolgozva.

Ennek mentén vizsgálva viszont még nagyobb teljesítmény Brendan Fraser alakítása, akinek végeredményben nagyon minimális alapból kellett dolgoznia, mégis igaz minden mozdulata és megszólalása. Szinte gyermeki őszinteséggel jeleníti meg a férfit, aki egyszerre van elkeseredve saját állapota miatt és törődik bele elkerülhetetlenségébe, mégis mindvégig megőrzi optimizmusát, bizalmát az emberekben és a – vallástól teljes mértékben független – hitét. Egyedül Frasernek (és a hiteles kövérjelmezt megvalósító maszkmestereknek) köszönhető, hogy

a rossz forgatókönyv dacára hús-vér emberként tudunk tekinteni a főhősre, és a korábbi szenvedéspornó ellenére megrázóvá és felemelővé válik a tragikus finálé.